Erzberg Rock@man Dirt Run avagy egy mocskosan jó futás

Az erzbergi Rock@man Dirt Runra tavaly nyáron figyeltem fel, majd idén májusban neveztem is. A bányáról, ahol helyt kap a verseny és a környékről külön posztot írok, mert abszolút megérdemli, hihetetlen hely!

2017-ben két távon - 8 és 16 km-en - indult el a versenysorozat, idén rátettek egy lapáttal és meghirdették az Xtreme 24 km-es etapot is. Nyilván nem apróztam el és hirtelen felindulásból erre neveztem ("ha már ennyit utazunk érte, hozzuk el a legtöbbet belőle" címszóval).

A nevezés és fizetés online felületen zökkenőmentesen zajlott, a nevezési díjak OCR kategóriában nem túl elrugaszkodottak (az első nevezési időszakban távonként 62/67/72 Euro), cserébe a következőket kapják a résztvevők: 

Rajtcsomag
Fotó: privát

- ingyenes parkolási lehetőség (füves területen, végig kitáblázva, könnyen megtaláltuk, flottul zajlott a parkoltatás), 
- ingyenes busztranszfer fel és le a bányába a parkoló és a fesztiválterület között, 
- ingyenes csomagmegőrző, 
- menő és kiváló minőségű trikó (én abban csúsztam-másztam végig a távot, kétszer már pörgött a mosógépben és olyan mint új korában), 


- több frissítőpont az útvonalon (hideg (!) víz, iso, banán, alma), nagyon jófej önkéntesekkel
-  nagyon igényes befutóérem, 
- befutócsomag (csoki, banán, alma, energiaital), 
- Goodie Paket 50 Euro értékben (ez sajnos nem tudom hogy mit tartalmaz, mert elfelejtettem átvenni :( ), 
- nagy adag tészta a befutó után (lehetett választani zöldséges és húsos között), 

 - kuponfüzet mindenféle kedvezményekkel, akciókkal (ami az osztrákoknak valóban nagyon hasznos), szóval, bőségesen megéri a nevezési díj már ebből a szempontból is.

A bányaterületre nem lehet csak úgy ad hoc bemenni, gyalog pláne, így a parkolóból folyamatosan ingázó buszok szállították a versenyzőket és a látogatókat a fesztiválterületre. Hatalmas pluszpont a szervezőknek, hogy a látogatókat a versenyterület négy pontjára is fel-és levitték folyamatosan buszokkal, így ők is részesei lehettek testközelből az élménynek. (a parkoló-fesztiválterület közötti plusz versenyterületen buszozásért a látogatóknak 5 Eurot kellett fizetni)

A fesztiválterületen a szokásos info, regisztrációs, evős-ivós, shopos sátrakon kívül a rendőrségnek és a honvédségnek voltak toborzó sátrai, ők biztosították a versenyt, az akadályoknál katonák felügyeltek és segítettek. Ezen kívül - és ennek a befutó után volt igazán jelentősége - két hatalmas melegvizes zuhanyzósátrat is biztosított a katonaság.

Én 10.30-kor rajtoltam, valamikor 9-fél 10 között értünk fel a fesztiválterületre. Ugyan korábban már megcsodáltuk a tájat, de itt újra elámultunk, elmondhatatlanul szép a környék és maga a bánya is. A rajtcsomag kiadása döcögősen ment, szerintem túlbonyolították kicsit (külön ellenőrizték a szükséges papírokat, ha itt minden rendben volt, akkor írtak egy kis névjegykártyát, amivel mehettünk tovább a startszám kiadáshoz, ha az is pipa, újabb két lépéssel balra adták a pólót, majd még egy kanyar és a chipet). Itt kellett egy keveset sorban állni, de mivel jó előre felhívták a figyelmet, hogy jöjjünk legalább fél órával a rajt előtt, majd a speaker is kérte a versenyzőket, hogy a korai rajtolókat engedjék előre, nem volt ebből gond.

A rajtzóna nem túl nagy, bár nem is volt rá szükség, hiszen 10 perces blokkonként 50 embert engedtek el. Ami nekem kicsit fura volt, hogy bár volt speaker, aki állandóan járkált a résztvevők és a közönség között (sőt, egy freestyle rapper is, aki random meginterjúvolt versenyzőket és az alapján rappelt az indulásig - hatalmas volt) valamint két lányzó a színpadon minden blokk előtt bemelegítést tartott, erre nem nagyon figyeltek az emberek, nem volt igazi "menjünk már hangulat", egyszer csak elindultunk a zónába egy traktorgumin át, majd 10-től visszaszámlálás és go. 

Elindult az elit rajt
Fotó: privát

Minden táv elit rajtjának indulását egy bányarobbantás jelezte, elmondhatatlan, amikor a talpad alatt remeg a föld, a robbantás moraja pedig végighalad az egész bányán. Már a pályán voltam, amikor a 8 és 16 km-en indították az eliteket, és azon túl, hogy picit ledermed az ember, hirtelen az Éhezők viadala c. film ugrott be...

Fotó: privát

A 10.30-as rajtban rajtam kívül csak két lány van, a 24 km-en a 215 indulóból mindössze 38 nő. Érezni is az elismerést, nem csak a rajtban, de végig a pályán. Láthatóan időért futó pasik tapsolnak, gratulálnak, drukkolnak menet közben, a befutónál is hatalmas taps fogad minden hosszú távról beérkező nőt. Ez óriási löketet ad mindig, bár azt kell mondanom, hogy összességében ez jellemezte a verseny hangulatát: drukkolás, biztatás, odafigyelés, nevetés, összetartás. (Nekem néha már sok volt a közvetlenség, pláne a vége felé, amikor már minden létező testnyíláson próbáltam levegőt venni, a sporttársak pedig kedélyesen csacsogni szerettek volna. Rá kellett jönnöm hogy ilyen extrém körülmények között nehezen értem az osztrák németet. :D)

Lido
Fotó: erzbergsport.at

Már induláskor érzem a 30 fokot a tarkómon, nem lesz ez kellemes futás ebben a hőségben. Az érzés csak fokozódik a 90 m hosszú szögesdrót (Lido) alatt. Alig megyünk 5-600 métert, már lüktet az agyam.  Néhány régi bányagépen, markolókanálon, csövön átjutva egy betonbunker tetejére kell felmászni, majd kőtörmeléken még egy picit fel, végül a másik oldalon köteleken le. A csomózott kötelet választom - hiba volt - lecsúszik a lábam a csomóról, a kezem kicsúszik a kesztyűből és kb. 4 m magasból esem le. Itt még nem érzem, hogy baj lenne, picit később kezd dagadni és lüktetni a bal kezem középső ujjam. 

Wasserleitung
Fotó: privát

De egyelőre visz az adrenalin, időm sincs nagyon gondolkodni, mert megyünk neki a hírhedt "Wasserleitung"-nak (vízvezeték), ami egy 130 m hosszú 97%-os emelkedő. A tetejéről zene, dobolás, kolompolás, kerepelés, hangos szurkolás hallatszik, minden felérkezőt nagy taps fogad, hihetetlen érzés. Mintha egy skyrun versenyen lenne az ember. Menet közben többször megállok, az orromról csöpög a víz, a vége felé már kézen támaszkodva haladunk. A tetejére érve le kell ülnöm, a pulzusom valahol 200 körül,  majdnem sikerül viszontlátni a reggelit. Picit pihegek, aztán kocogva elindulok a következő akadályhoz: Moonwalk, azaz homokzsákcipelés dimben-dombon, vizesárkokban. A zsák nem nehéz, kezd visszatérni a jókedv, a következő állomáshoz érve már levegőt is kapok újra. Egy nagy vizes területet közelítünk, vörös, sűrű, iszapos, cipőmarasztaló dzsuvában. Itt jövök rá igazából, hogy miért is hívják "dirt" run-nak ezt a versenyt. :D Vicces, ahogy az emberek az elején megpróbálnak átfutni rajta (hiszen csak a víz látszik), aztán az első lépések után egy lassított tömegburleszkre hasonlítunk inkább, beragadt lábak, cipők, küzdés a hasraesés ellen, majd végül feladó arcok, ha meg kell b...ni, akkor meg kell. És nevetve térdelünk, hasalunk el a sűrű iszapban :D

Hipp-hopp a sárgáról a kékre
Fotó: privát

A következő lépésben összekötözött műanyag szigeteken kell átegyensúlyozni, majd meg is érkezünk az első frissítőponthoz. Innen indul a Gösseres rekesz cipelés (férfiaknak tele sörrel, nőknek félig), jó 1,2 km-en át egy vakítóan türkiz színű tó körül. A fiúk itt is elismerően méregetik a lányokat, viccelődnek, hogy most kell feleséget választani, nem mindennap látni csajokat így futni sörösrekeszekkel. :D Én meg csak hápogva csodálom a tavat és a tájat magam körül, na, ez az, amit az időért rohanók többsége kihagy. Sajnálhatják!

Ezt a gyönyörű tavat futottuk/sétáltuk körbe a rekeszekkel
Fotó: privát

Ezután indulunk a Hauly-kerékgumitenger felé. A Hauly az a dömper, ami szállítja a rezet a bányában, néhány adat róla: 55 tonna önsúlyú, 60 l benzint fogyaszt óránként, a kerekének átmérője 2,6 m. Nos, ilyeneken mászunk össze-vissza, át, keresztül, fel-le, majd következik egy kis sziklamászás egy kb. 4 m magas függőleges sziklafalon mindenféle segítség nélkül. 

Dömpergumikon keresztül és át
Fotó: privát

A gumik után egy 4 m magas függőleges sziklafal, épp onnét
bukkanok fel a képen
Fotó: privát

Hangover
Fotó: www.karlbeck.at

A karok megmozgatása után egy 6 m hosszú vízszintes rudazaton - Hangover - kell lógva átegyensúlyozni. Fogalmam sincs mekkora a víz alatta (később láttam csak hogy bokáig ért), de amúgy sem opció a leesés, szépen átlengek a másik oldalra, a végén kezd csak el nagyon fájni a megsérült ujjam. Ide hamarosan visszatérünk.

Fotó: erzbergsport.at

Pici futás egy sziklaperemen, majd jön az ígéretes nevű Asia Spa Dirt Slide. Ez egy 40 m hosszú csúszda, amit biológiailag lebomló, mindenmentes habbal és tűzoltófecskendővel tesznek még síkosabbá :D Igazi játszótér felnőtteknek. 

Az ún. medencébe futunk, ami ismét tele van a már ismert cuppogós vörösiszappal, a neve is sokat mond: Schlapfenfriedhof, azaz papucstemető, bizony itt sok cipő maradt a sárban. :D Innen felmászunk a Hangover tetejére, ahonnét leugorva 2,5 m vízbe érkezünk.

Zsupsz!
Fotó: privát

Futás a peremen, csodálatos
Fotó: privát

Újabb rövid futás után mászunk meredeken felfelé, hogy körülbelül ugyanonnan, ahonnan indultunk, láncon traktorgumikat húzhassunk fel egy szakadékból. Jellemző, hogy nekem a visszaeresztéssel van gondom, annyira tapad a gumi a talajhoz, hogy sehogy sem akar visszacsúszni a kiindulási helyzetébe :D
Ezután egy szikladarabbal kocogunk egy kisebb kört, jön egy kis lajhármászás szintén víz felett, majd bevesszük magunkat az erdőbe. Végre egy kis árnyas hely, valahogy a frissítésem is a helyére kerül, egészen jó tempóban (5.30 körül) haladok sokáig. Aztán egyszer csak egy hosszú egyenesben lefelé feltűnik, hogy régen volt már jelzés, elbizonytalanodom, picit megállok, hátha jön valaki. Pár perc elteltével sem történik semmi, hangokat sem hallok, úgyhogy megindulok visszafelé, kb. 200 m múlva már jönnek szemben. Ezek szerint jó volt az irány, elvesztegettem legalább 5 percet, de mindegy is, lesz ez még rosszabb is :D

A kellemes lefelé futás után megkezdődik ugyanis egy végeláthatatlanul hosszú, alattomosan sunyi, kanyargós emelkedő, síneken. Nagyjából 3km-t megyünk így, felváltva sétálok és kocogok, de amennyire az előbb jól ment a futás, úgy kezdek szétesni ezen a szakaszon. Teljesen egyedül vagyok, 13-15 km között azt érzem, hogy ennek sosem lesz vége, ráadásul még legalább 10 km van vissza és én már most megborulok. Próbálok a tájra koncentrálni, néha felbukkan egy viadukt, amin áthaladunk, szép tényleg, de most kevés. Ráadásul egy idő után sorra előznek meg, mindenki fut felfelé, én meg az életemért küzdök. Vissza kell mennem terepre futni, ez már biztos!

Szerencsére aztán megérkezem a 2. frissítőponthoz, itt elismerősen megdicsérnek a fiúk, kemény vagy, hajrá, ez picit feltölt, mosolyogva indulok tovább. Egy vasúti kocsit megkerülve egy 6-700 m hosszú sötét alagútba futunk be, alig látni valamit és a kinti 30 fok után sokkolóan hat a 8 fokos hőmérséklet bent. De nagyon jól esik, a fejemet is helyrerakja. 

Hell's Gate, töksötét alagút
Fotó: erzbergsport.at

Fotó: erzbergsport.at

Balra látszik picit a hágcsó és a létra, ott másztunk le, ahol
pedig jobbra fent állnak az emberek, ott fel
Fotó: privát

Megérkezünk egy üres derítőhöz. Itt egy hágcsón mászunk le, majd a másik oldalán kéne fel. Az előttem futó fiút a fent álló katonák emelik ki, legalább fél méterrel magasabb nálam, de ugrálva sem éri el a peremet, hogy megkapaszkodjon. Én is tanácstalanul állok lent, próbálok fogást találni mint egy negatív falon, semmi kapaszkodó nincs, nem is értem, hogy ezt hogy gondolták a szervezők. A katonák kapnak ki engem is, röhögünk, mikor mondom, hogy elfelejtettem előre elárulni hogy hány kiló vagyok.

Csapatmunka, kijutás a derítőből
Fotó: erzbergsport.at

Stairway to heaven (or hell?)
Fotó: erzbergsport.at

Valahol itt térünk rá arra a szakaszra, ami egy plusz kanyar a 24 km-en. Természetesen csak felfelé, belépünk az 1000 lépcső (Stairway to heaven) területére. Annyi könnyítés van a dologban, hogy nem egyszerre kell megtenni az összes lépcsőfokot, hanem két rövidebb és egy lényegesen hosszabb szakaszon. De ezer lépcső akkor is ezer lépcső. Már a megközelítése sem egyszerű, egy újabb függőleges sziklafalon mászunk fel, bár itt van néhány betonvas kampó segítségnek. Az első két rövidebb szakasz között az erdőben haladunk, igazi terepfutó élmény, single track, köves, fatörzses, odafigyelős szakasz. Aztán egyszer csak eltűnik az előttem futó, meglepődve látom, hogy felfelé. Egy tűzlétrán kell felmászni egy kb. 20 m magas épület tetejére, végig mantrázom, hogy "nenézzlenenézzle". A lábremegős mászás után következett a stairway to heaven leghosszabb szakasza. Négykézláb kezdünk mászni, aztán később, mikor már megbarátkozunk a meredekségével, felegyenesedik mindenki, könnyebb így. Nem egyformák a lépcsőfokok, küzd mindenki. Meglepően jól megy nekem ez a szakasz. Nem mondom, hogy hasítottam felfelé, meg is állok többször szusszanni, de mire felérünk az Erzberg tetejére, mindenkit megelőzök, akivel egyszerre kezdtem bele a csúcstámadásba.

Így kezdődött a csúcstámadás, függőleges falon fel
Fotó: erzbergsport.at

A tetőn frissítőpont, nem sietek, körbecsodálom a panorámát, próbálom összerakni, hogy honnan jöttünk és hova megyünk, merre van a pálya többi része. Kényelmesen eszem-iszom, abban a (téves) tudatban, hogy a szint nagy részét már megtettem.

Kicsi lefelé kocogás után ismét egy hosszú alagútba jutunk, ez különféle neonszínekre van világítva, néha vonatfütty és zakatolás hallatszik. A végén Y-ban ágazik a járat, nekünk balra kell futni, a jobb oldalon pedig szemben áll kivilágítva egy mozdony (fotót lásd fentebb). Nagyon rossz a hűs alagútból megint a lüktető 30 fokba kifutni, picit frissít csak fel egy kis tavacska átszelése. Valahol itt egy romos, sötét épületbe vezet az utunk, ami halomban van autógumikkal. A félhomályban nem nagyon látom, hogy hova lépek, szerencsésen be is szorulok két sor gumi közé. Fájdalmasan szorítja a bokámat, elvesztem az egyensúlyom, lehuppanok. Próbálom kihúzni a lábam, elsőre reménytelennek tűnik, aztán valahogy nagy nehezen kiráncigálom.

Innen egy viszonylag hosszú futós szakasz következik vissza a fesztiválterület felé. Egyre hangosabb a zene, közeledik a két nagy Hauly, amit már az elején láttunk, 22 km körül jár az órám. Gyorsan megkérdezem a mellettem futóktól (itt már összefutott a 3 táv), hogy ez már a vége? Biztatóan bólintanak, még van egy kis kör a sátrak körül, de már itt a cél. Hogy mennyire nem így volt, az hamarosan kiderült.

Haulyk a fesztiválterületen
Fotó: privát

A dömperek megmászása után egy csövön át be, majd ugyanígy kifutunk a fesztiválsátorból, aztán megkerülve azt a kötélmászáshoz jutunk. Én már előre kiabálom a katonának, hogy nem tudom megcsinálni a törött ujjammal, így jobbra mutat: büntetőkör (nyilván felfelé, bah).

Kötélmászás
Fotó: erzbergsport.at

Nem baj, vidáman futom körbe, hiszen már itt a vége, a gépek mögött balra kanyarodnak az emberek, a cél felé. Én is rongyolnék abba az irányba, de elém áll egy katona és a másik oldalra mutat. WTF?! "Sajnos neked arra." - mondja, hirtelen fel sem fogom, de elindulok meredeken lefelé, távolodva a fesztiválterületről újra vissza a bánya felé. Nem akarom elhinni, ami történik, az órám elcsippantja a 24 km-t is, összevissza jár az agyam, mi van ha a kiskatona elnézte a rajtszámom és rossz irányba terelt? Megállok, megint fülelek, hogy érkezik-e valaki, de semmi. Leülök, leveszem a bal cipőm, a 10.km óta volt benne egy kő, most itt az alkalom kiszedni. Mire végzek, utolér egy fiú, megkérdezem, hogy ő is a 24-es körön van-e, mert szerintem eltévedtem. Elcsigázottan  mosolyog ő is, igen és nem, ezt direkt ilyen genyó módon találták ki. Épp megkönnyebbülnék, mikor hozzáteszi: és amit eddig lefelé jöttünk, azt meg kell másznunk felfelé a célig. Az összes jó édes családtagját felsorolom annak, aki ezt kitalálta, itt elfogy minden lelkesedésem. Inkább csak döcögök mint futok, jön pár fák közötti rudakon átmászós akadály, ráadásul a cél előtti rész még egy utolsó meredek szakasz felfelé. 

A befutókat név szerint bemondják, ahogy áthaladnak a célon, majd nyakba kerül az érem, a kezembe nyomnak valami sárga löttyöt és a befutótáskát, aztán vége... Kisétálok a célterületről, leülök a homokba. Fejben fáradtam el nagyon, lényegesen nehezebb egyedül menni, ráadásul úgy, hogy mivel kicsi volt a mezőny, szinte alig találkoztam valakivel menet közben. De megcsináltam, és mindent összevetve élveztem az egészet, egy pillanatig sem bántam meg, hogy elindultam. Hatalmas élmény volt, igazi határfeszegető teljesítés csodálatos környezetben, majdnem 27 km lett a vége, 900-1000 m szinttel. Ez volt eddigi akadályfutó "pályafutásom" legjobb versenye. Az akadályok kevésbé igényeltek erőt olyan értelemben mint mondjuk egy Spartan, de sokkal jobban szétszedett a pálya mint egy beast. Nagyobb büszkeséggel is tölt el, hogy végigcsináltam.


Ha a szervezést kell elemezni, azt kell mondanom, hogy néhány apróságot leszámítva teljesen rendben volt (bár hozzáteszem, hogy én nem vagyok egy nagyigényű picsogós versenyző). A döcögős rajtszámosztást leszámítva talán az időmérést kellene picit jobban átgondolni. A rajt után a meredek emelkedő tetején volt az egyetlen chipes szőnyeg, majd a befutónál a következő. Így - állítólag - a kötélmászás után a 24 kmről többen nem jobbra futottak tovább a plusz szivatós 2,2 km-es körre, hanem befutottak a 8 és 16 km-es távon érkezőkkel. Gyakorlatilag a táv 80 %-ban nem voltak követhetőek a versenyzők, mindenkinek a saját becsületére volt bízva, hogy valóban a saját távján ment-e végig.
Ami még érdekes volt, hogy nem tudtunk üdítőt vagy vizet venni a kajás sátorban, csak sör és energiaital volt, de ezt tudjuk be annak, hogy a szponzoroknak is meg kell felelni. :)

Hogy kinek ajánlom a Rock@man Dirt run-t? Elsőre azt mondtam volna, hogy mindenkinek! De ha a klasszikus OCR-t várod, akkor nem biztos, hogy ez a te versenyed. Itt nem elsősorban a (kar)izomerődre lesz szükséged, sokkal inkább a terepfutó izmaidra. Ha ősspártai szív dobog a mellkasodban és sisakkal a fejeden születtél, valamint azt vallod, hogy csak akkor vagy igazi hős, ha nem csinálsz büntetőt és segítség nélkül nyomod le a hegyet, akkor szintén ne gyere ide! Itt nem találsz szinte kizárólag olyan akadályokat, amiket csak akkor tudsz megcsinálni, ha már villog a bicepszed/tricepszed. Nem a szerencsén (épp lelök egy nálad gyorsabb) és az időjáráson (sártól csúszik)  fog múlni, hogy képes vagy-e megcsinálni egy akadályt, hanem csak és kizárólag rajtad. Itt nem válthatod ki 30 büntetővel az akadályt, mert nem tudod/akarod megcsinálni vagy félsz tőle. Itt meg kell oldanod, akár alternatív módon is, csak úgy haladhatsz tovább (sajnos persze olyan is volt itt is, aki kikerülte, elfutott mellette). Megpróbálhatod többször, addig míg sikerül (vagy épp nem). Mégsem fogod azt érezni, hogy lenyomnak, hanem pont felemel az érzés, hogy bár nem hitted magadról, mégis megcsináltad vagy épp felbuzog a motiváció és a "csakazértis" érzés, hogy márpedig ez menni fog!
Gyere viszont mindenképp, ha páratlan környezetben szeretnél futni! Nálam többek között ez nyomott nagy súllyal a latba, hogy ez a verseny valami hihetetlen helyen van. Rengetegszer gyengült el a lábam menet közben, mikor körbenéztem, vagy volt gombóc a torkomban. Valami ilyesmi lehet az az érzés, amikor az ember megtapasztalja a természetben hogy ő maga mennyire kicsi és múlandó. Nem véletlen a verseny mottója: "Spüre den Berg!"  Érezd a hegyet!
Gyere akkor is, ha élményfutó vagy, ha nem az időeredmény motivál, hanem jól szeretnéd érezni magad!
Én most futottam először teljesen magamban és a szerencsés rajtoltatásnak köszönhetően (értsd kevés ember fut egyszerre) nagyon ritkán találkoztam versenytársakkal, de azt kell mondjam, hogy soha nem éreztem magam egyedül, egy pillanatig nem féltem. Amikor kellett, mindig volt ott egy biztató mosoly a pontőröktől, egy "Bravo!" a szurkolóktól, egy vállveregetés a mellettem gyorsabban elfutóktól. 

Fotó: privát

Hihetetlen élmény volt, mocskosan, mocskosul jó, jövőre biztosan ott leszek újra! ;)

Képek még jönnek ;)