Az Erzberg Adventure Days egy két hétvégés eseménysorozat, amikor is megnyitják Európa legnagyobb aktív vasércbányáját az érdeklődők előtt, akik különféle hegyi- és/vagy extrémsportokban próbálhatják ki magukat festői környezetben (Nordic Walking, terepfutás, MTB, vertical sprint, siklóernyőzés és akadályfutás).
Nem volt kérdés, hogy idén is ott leszek, sőt, két nagyon
kedves barátomat is bevontam a hülyeségembe, így hárman vágtunk neki a hegynek.
Szombaton érkezünk az Erzbergre. Mivel a szállásunkat még nem tudjuk elfoglalni, ezért megcélozzuk a versenyhelyszínt. Tavaly buszok szállították a versenyzőket és kísérőket a faluból a bányába, most saját autóval is fel lehet menni a parkolóba, ami nagyjából 10 perc sétára van a fesztiválterülettől. Ezt, és hogy mi hol található a helyszínen, már jó előre tudjuk, a szervezők a verseny közeledtével szinte minden nap részletes e-maileket küldtek térképekkel, fotókkal a tudnivalókról, de helyben is minden érthetően kitáblázva és kiírva. Nincs meglepetés, mosolygós önkéntesek, lelkes spíker, koszos, de boldog beérkező versenyzők a 8 kilométerről, mindenféle szponzori sátor, tiszta mosdók (az utolsó nap végére is így maradtak!), ésatöbbi. A fesztiválterület idén sem nagy, de nincs tömeg, teljesen élvezhető a felfedező sétánk, gyönyörködünk a tájban. Én közben érdeklődőm a rajtszámfelvételről, a másnapit is fel lehet már venni, így visszasétálunk a papírjainkért a kocsihoz és beállunk az asztalhoz. Meglepően gyorsan megy a tavalyihoz képest, most végre mindent egyben, egyszerre adnak ki (chip, póló, térkép a pályáról és a kuponfüzet). Még picit andalgunk a helyszínen, megnézünk néhány akadályt, aztán indulunk a szállásra. Nagyon meleg van, ez nem túl jó előjel...
A szállásunk ugyanaz mint tavaly, már bevált, most sem csalódunk. Kipakolás után kirándulást tervezünk a környéken, de ahogy egy évvel ezelőtt is, szinte a semmiből beborul, lehűl a levegő és azonnal esni kezd az eső. Még kicsit molyolunk, aztán végül úgy döntünk, hogy leautózunk a közeli Leopoldsteinerseehez. Mire odaérünk, épp csak szemerkél az eső, így kellemes 3,5 km-es átmozgató sétát teszünk a tó a körül kabócazenében, szivárvánnyal, kristálytiszta víz mentén.
A szállásra visszatérve tésztapartyra készülünk - hát, nem gondoltam volna hogy a főzés lesz a legnagyobb kihívás a hétvégén :D Az elektromos főzőlap az istennek nem akarja felforralni a vizet, így nagyjából egy óra várakozás után már minden mindegy hangulatban szóróm a tésztát az éppen gyöngyöző vízbe...hát, nem ez lesz konyhaművészetem csúcsa...azért megesszük...
Vacsora után még összepakoljuk a másnapi holmit a versenyre és lefekszünk aludni (ami nekem meglepő módon most egészen nyugodtra sikerül). A reggel szintén lazán telik, meglepően gyorsan érünk fel a bányába, várakozunk, nézelődünk, megvárjuk az első rajtot (megint bányarobbantással), aztán leadjuk a csomagunk és melegíteni kezdünk.
Első rajt bányarobbantással
Egy gumiabroncson jutunk megint a rajtzónába, aztán az indulás után rögtön sorban is állunk a Hauly-k előtt (rácson fel a teherautóra, át a törmeléken, majd hálón le), utána kis hepehupás iszapos részen átfutunk, majd indulás a hosszú Lido alá (nagyon alacsony háló alatt kúszás naggggyon sokáig). Mögöttünk egy lány felakasztja magát a szöges részre, én már szinte a végéről megyek vissza hozzá, egyedül nem tud kiszabadulni. Neki még többször segítünk menet közben.
A Lido után jönnek a munkagépek, néhány meglepő alkatrészen kell átmászni, én nagyon féltem a vállam, így azért nem egyszerű pl. kötélen egy billencsből csúszós függőleges falon kimászni. Az önbizalmamat is eléggé tépázza, hogy segítségre van szükségem, de ez nekem mindig is nehezen ment, biztos ezért (is) vagyok itt.
A karika után teherautógumi-hegyeket mászunk, aztán függőleges sziklafal kampókon, majd meredek kaptatás egy lánc segítségével. Innen érkezünk a függeszkedős akadályhoz, amit csak azért próbálok meg, mert kíváncsi vagyok hol hol tart a vállam- A kesztyűt betűröm a zsákomba, közben látom hogy jobbról az operatőr felemeli a kameráját. Na, szép, itt nem éghetek be. :D Félútig elhimbálom magam, aztán mikor másodszor kell egy kis szinteltolást megoldani, benyilall a vállam. Kinézek rá és megkérdezem hogy mennyire mély a víz alattam? "Nem tudom, szerintem annyira, hogy ne fájjon ha leesel" válaszolja. Kis HumorHerold. Még próbálok pici lendületet szerezni, de nem ér ennyit az egész, úgyhogy hibátlan seggessel érek földet. A víz kb 15 centis...Ezután ismét pici mászás, majd gumiabroncs felhúzása (megint a visszaengedés volt problémás :D ), szikladarab cipelés, majd a második vicces rész, combközépig érő vörös iszapban cuppogás egészen hosszan. Van küzdés rendesen, de mindenki jókedvű.
Az iszapból feljutunk az előző himbálózós rész tetejére, innen kéne leugrani és bár idén úgy futok neki hogy nem hagyom ki, megint inamba száll a bátorságom a tetején. :( Majd jövőre.
Innen kis futás után megint mászunk, majd az erdő szélén, az ún. fitnessmérföldet tesszük meg (erdő szélén folyamatos lefelé futás), kis beetetés a kezdődő sunyin emelkedő sínes részhez. Pusztulat ez a szakasz, folyamatosan, de alig észrevehetően (viszont érezhetően) emelkedik és SOHA nem akar véget érni. Bár nem is nagy baj, mert innét kezdődik lassan az ezer lépcső birodalma, jó sokáig erdőben haladunk. Kezdem érezni, hogy nincs bennem erő, a mászások és a technikás részek még egészen jól mennek, de futni nem tudok. Eddigre már a több mint 900 m szint van a lábunkban és alig 10 km-nél tartunk. Az erdőben gyakorlatilag folyamatosan felfelé megyünk, egyre rosszabbul érzem magam, egyszer ki is szakad egy cifra káromkodás belőlem a sokadik négykézlábas mászás előtt. Majdnem sírva fakadok, pedig nem szokásom, valami nem kerek ezen a napon, de nem jövök rá, hogy mi. Egyszerűen nem tudom emelni a lábaim, lüktet a térdem (duplájára dagadt és tiszta vérömleny) és valamiért a derekam, hátam is borzasztóan fáj. Szédülök, úgy érzem hogy mindjárt el fogok aludni.
Agyalok hogy mi lehet a gond, próbálok ISO-t és vizet szuszakolni magamba (mert enni nem tudok egész verseny alatt, egy müzliszelet és egy fél gyümölcspép fogyott), hogy legalább talpon maradjak.
Nagyon sajnálom Maját, neki simán menne a futás, a lépcsőkön is nagyon gyors, utálok kolonc lenni. Közben persze be is vagyok tojva, mert érzem hogy valami nagyon nem jó, de őt sem akarom megijeszteni, úgyhogy nagyjából 14 km-től csak szorítom a fogaim, de nem nagyon szólalok meg.
Maja is elcsendesedik, nagyon lassan fogynak a kilométerek, cserébe a szint szorgalmasan gyarapodik. A pályának ez a része szinte ugyanaz mint tavaly, derítőbe be, majd kimászás, tűzlétrán toronyba fel és az ezer lépcső 3 etapban. Az utolsón már nagyon küzdök, 50 lépcsőnként megállok, körbenézek és "legalább a hegyek szépek" felkiáltással biztatom magam. Itt fenn már elég barátságtalan az idő, lassan felhőbe burkolózik a hegy, fúj a szél és esik az eső. Kicsit félek, hogy lefújják a versenyt és hiába küzdöttünk idáig. Fentről csoda a kilátás, az önkéntes fiú biztatón mondja, hogy "Höher wird's nicht mehr" (már nem lesz magasabb), aztán elkezdünk lefelé ereszkedni. 1241 m szintet jöttünk idáig, nagyjából 18 km alatt.
Nagyon várom a lefelét, lehet majd futni, de lukra futottunk, szinte végig merőlegesen a hegyoldalban, guruló, instabil törmeléken vezet a pálya. Egy lépést sem tudok futni, nagyon szégyenlem, de nem megy, többször előre küldöm Maját, de nem mozdul mellőlem. Gyakorlatilag a végéig így sétálunk. Még egy hosszú, végeláthatatlan alagút, egy vasúti kocsi tele gumikkal, kis csöveken átbújás, kötélmászás a fesztiválterületen, aztán a várva várt csúszda. Előttem egy srác fenéken próbál lecsúszni, de nagyon lassan halad, így sajnos van időm gondolkozni. Az önkéntes fiú - aki tűzoltófecskendővel locsolja a csúszdát - nevetve mondja, hogy szerinte fejjel előre cool, én azért annyira nem vagyok erről meggyőződve. Utolsó kapaszkodóként megkérdezem hogy nem gond-e a zsákom csatja elöl, hátha...de csak rázza a fejét és mutogat, hogy hajrá. Úgyhogy hasra vágom magam, becsukom a szemem és már csak azt hallom hogy a srác kiabálva drukkol a hátam mögött. Jó volt! :)
Innen még teszünk egy kis kört egy erdős részen, aztán befutó.
Nyakunkba akasztják az érmeket, amiért aztán nekem még egy kört kell mennem, mert 8 km-est kaptam, majd felvesszük a befutócsomagot és indulunk zuhanyozni. Norbi már rég beért, abszolút 28. helyen.
Kis szubjektív a végére: Tavaly, bár nagyon fáradtan, hatalmas örömmel értem be, nagyon tetszett az egész nap, minden pillanatát élveztem, rengeteg élményt gyűjtöttem. Idén borzalmas volt nagyjából 8-10 km után. Mint utóbb kiderült, valami gyomorrontást sikerült lábon kihordani, pár napig nagyon rosszul voltam, az ágyból alig bírtam kiszállni, lázas voltam. Valószínűleg ezért nem ment a futás. Borzasztóan csalódott voltam/vagyok, nagyon megszenvedtem ezért az éremért.
A verseny és a helyszín egyébként továbbra is egy csoda, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valódi hegyek között, valódi emelkedőkön és lejtőkön szeretné kipróbálni magát.
Jövőre természetesen megint ott leszünk (ezt a verseny után azért nem így láttam :D )
