Most is csak azért, mert sokan érdeklődtetek, hogy mi van velem?
Az utolsó bejegyzésem óta 1,5 hónap telt el és aktuálisan úgy érzem, nem vagyok még a gödör alján. Unalmas személyes rinya-poszt következik, akit a flow futások érdekelnek, most ugorja. Ígérem, több ilyen nem lesz ;)
Az utolsó bejegyzésem óta 1,5 hónap telt el és aktuálisan úgy érzem, nem vagyok még a gödör alján. Unalmas személyes rinya-poszt következik, akit a flow futások érdekelnek, most ugorja. Ígérem, több ilyen nem lesz ;)
A történetem lassan három évvel ezelőtt kezdődött, azóta egy egészen tetemes időt töltöttem el az egészségügy bugyraiban. Először is majdnem fél év kellett ahhoz, hogy egyáltalán elkezdődjön a kezelésem és ne az ívet kapjam folyamatosan, hogy örüljek hogy közel 40 évesen így nézek ki, ilyenkor már mindenki hízik amúgy is, 3 gyerek és munka mellett ne csodálkozzak, hogy stresszes vagyok, nem tudok aludni és fáradt vagyok állandóan. Egy idő után az ember már majdnem elhiszi, hogy az is normális, ha heti négy edzés mellett nem fejlődik, mert nem jó az állóképessége. Évek után sem...Az ember elhiszi, hogy tényleg öregszik és ilyen az élet.
Aztán valahogy mégiscsak sikerült kibulizni a gyógyszert, két hónap múlva gyönyörűen javulni kezdtem, menni kezdett a futás, láttam az eredményeket, egyre többet versenyeztem, élveztem. Kb. 4-5 hónapig tartott az idill, majd hirtelen újra előjöttek a korábbi tünetek, hangulatingadozás, nemalvás, hízás. Újabb kontroll, megerősítette, romlottak az értékeim. Gyógyszeremelés. Ettől olyan rosszul lettem, hogy szinte azonnal felfüggesztettük. Kezdődött az agyalás, hogy hogy legyen, közben telt az idő, a motivációm és a kedvem is egyre szürkült, minden tekintetben. Az év végére eljutottam oda, hogy karácsonykor nem tudtam felkelni az ágyból...
Ez év februárjától Lőrincz Olivér Akadémiájával és edzőivel edzek. Nem jutott jobb eszembe, mint hogy mesterséges kereteket és így külső motivációt szervezek magamnak (értsd: 1. fizetek érte, 2. muszáj elküldenem az elvégzett heti edzéseket). Pulzuskontrollal edzem, ami pajzsmirigybetegként különösen vicces. A gyógyszerbeállítások ugyanis elsősorban a pulzusra hatnak, minden emelés 10-20 ütést emel rajta felfelé. Ennek az újbóli beidomítása nekem 2-3 hónap. Amikor is újra kontroll, ha kell, újra módosítás...Ördögi kör - amit felépítek edzésmunkával, azt szétvágom a betegségem kezelésével.
Aztán valahogy mégiscsak sikerült kibulizni a gyógyszert, két hónap múlva gyönyörűen javulni kezdtem, menni kezdett a futás, láttam az eredményeket, egyre többet versenyeztem, élveztem. Kb. 4-5 hónapig tartott az idill, majd hirtelen újra előjöttek a korábbi tünetek, hangulatingadozás, nemalvás, hízás. Újabb kontroll, megerősítette, romlottak az értékeim. Gyógyszeremelés. Ettől olyan rosszul lettem, hogy szinte azonnal felfüggesztettük. Kezdődött az agyalás, hogy hogy legyen, közben telt az idő, a motivációm és a kedvem is egyre szürkült, minden tekintetben. Az év végére eljutottam oda, hogy karácsonykor nem tudtam felkelni az ágyból...
Ez év februárjától Lőrincz Olivér Akadémiájával és edzőivel edzek. Nem jutott jobb eszembe, mint hogy mesterséges kereteket és így külső motivációt szervezek magamnak (értsd: 1. fizetek érte, 2. muszáj elküldenem az elvégzett heti edzéseket). Pulzuskontrollal edzem, ami pajzsmirigybetegként különösen vicces. A gyógyszerbeállítások ugyanis elsősorban a pulzusra hatnak, minden emelés 10-20 ütést emel rajta felfelé. Ennek az újbóli beidomítása nekem 2-3 hónap. Amikor is újra kontroll, ha kell, újra módosítás...Ördögi kör - amit felépítek edzésmunkával, azt szétvágom a betegségem kezelésével.
Februárban az előírt pulzuson az első egy órás edzésem alatt 7,96 km-re voltam képes. Síkon. Aszfalton. Ez 7.33 perc/km-es tempót jelentett. (csendben megjegyzem, előtte volt már 54 perces 10 km-em és 2 órás terep félmaratonom is). Hervasztó volt, de nagy volt bennem az elhatározás, rettenetesen bíztam Olivérben, úgyhogy mentem, csináltam, esőben, hóban, fagyban, 35 fokban is. Ha kellett, éjjel 11-kor indultam neki. Bár áprilistól nagyon visszadobta a meleg a teljesítményem, június közepén 2 óra körüli félmaratont futottam. Előírt versenypulzuson, könnyedén, úgy, hogy maradt még bennem bőven tartalék. Végre volt sikerélményem, elhittem, hogy képes vagyok fejlődni, érdemes velem foglalkozni. Olivérékkel folytattuk a munkát, cél a SUB2-es félmaraton, titkos álmom az 1.50 megfutása volt. Előírt alacsony pulzuson stabilan futottam 5.30-as ezreket az edzéseken (heti 4), közben elkezdtünk egy spártai felkészítő edzést is hetente egyszer néhány nagyon kedves barátommal. Mivel nyár volt, viszonylag sokat pihentem, töltődtem, valami mégis kezdett újra elromlani. Hamar kifulladtam, pulzusom az egekben, diéta mellett is nőtt a súlyom, az érettségi alatt a sok üléstől annyira vizesedtem, hogy délutánra alig tudtam lábra állni.
Kértem időpontot Budapestre egy neves specialistához, ő volt az utolsó reményem, utáltam már az egészet. Közben az edzéseim felét is lemondtam, egyre nehezebben vettem rá magam hogy elinduljak, visszamentem hát a dombok közé, kocogtam, sétáltam, üldögéltem a kedvenc hidamon céltalanul...hogy picit helyrebillenjen az egyensúly. De nem javult semmi. Volt hogy hívtam a barátnőimet egy futás alkalmával, hogy most rugdossanak virtuálisan seggbe, különben feladom az egészet. Volt hogy sírva ültem egy fa tövében vagy hánytam az út szélén...
Augusztus közepén konzultáltam a doktornővel, kiderült hogy van még plusz egy csomag is a batyumban: inzulinrezisztencia. Ráadásul az értékeim rosszabbak lettek mint 2,5 évvel ezelőtt, mikor elindultunk. Újabb gyógyszeremelés, a múltkori rossz tapasztalatok ellenére. Azt mondta, próbáljam valahogy kibekkelni, muszáj változtatni. A nyár utolsó két hete volt, sulikezdés előtt. Másnapra elment a hangom, egy hétig a túlélésért küzdöttem, szó szerint. Nem tudtam aludni, folyton vert a víz, remegett mindenem mint aki egy liter kávéval küldött volna le egy levél Xanaxot. Ezerrel pörgött a szervezetem, amitől a nap végére annyira elfáradtam, hogy bedőltem az ágyba. Hogy aztán egész éjjel nyitott szemmel feküdjek...
Mivel még egy hét után sem volt semmi hangom, vészesen közeledett az évkezdés (nyelvtanárként nehéz lett volna megugrani a dolgot hang nélkül :D ) és egyre rosszabbul lettem, elmentem a kórházba a gégészetre és egy PM ultrahangra is. Felejthetetlen tapasztalatokat gyűjtöttem a gégetükrözésről :D, valamint láthattam egy UH-s dokit lesápadni :D
Azonnal letiltottak mindenfajta mozgásról, ágynyugalom, többszörös vírusfertőzés. A gyógyszeremelés miatt felpörgött pajzsmirigy felpörgette az immunrendszeremet, ami minden korábbi bennem lappangó vírust (azt is, amin már átestem) elkezdett üldözni, egy két lábon járó góc lettem hirtelen. Ahogy kell, aznap ki is csúcsosodott a dolog, belázasodtam és két napig nem bírtam lábra állni. Egyeztettem az edzőmmel, aki azonnal leállította az edzéseimet minimum két hétre és a kontrolltól tette függővé hogy mikor kezdünk újra. Azt nagyvonalúan elhallgattam előle hogy a doki legalább négy hetet mondott...(Melus hülye, ne legyetek olyan mint Melus). Összehasonlításképp: amikor abbahagytam az edzéseimet, 65 bmp volt a leütésem a futások kezdésekor. Ez ekkor 95-re módosult (ennyi lett a nyugalmi pulzusom!)
Az első hetet különösebb nehézségek nélkül betartottam, tényleg szarul voltam. Aztán lassan visszatért a hangom, kezdtem magam jobban érezni, a második hét végén kimentem kicsit kocogni az erdőbe. Semmi komoly, de jól esett nagyon. Közben volt pár izgalmasabb nap, amikor is az állandó fejfájásom miatt kiírtak koponya MRI-re és újra agyrákot kezdtem vizionálni magamnak...(Nincs ;) )
Kértem időpontot Budapestre egy neves specialistához, ő volt az utolsó reményem, utáltam már az egészet. Közben az edzéseim felét is lemondtam, egyre nehezebben vettem rá magam hogy elinduljak, visszamentem hát a dombok közé, kocogtam, sétáltam, üldögéltem a kedvenc hidamon céltalanul...hogy picit helyrebillenjen az egyensúly. De nem javult semmi. Volt hogy hívtam a barátnőimet egy futás alkalmával, hogy most rugdossanak virtuálisan seggbe, különben feladom az egészet. Volt hogy sírva ültem egy fa tövében vagy hánytam az út szélén...
Augusztus közepén konzultáltam a doktornővel, kiderült hogy van még plusz egy csomag is a batyumban: inzulinrezisztencia. Ráadásul az értékeim rosszabbak lettek mint 2,5 évvel ezelőtt, mikor elindultunk. Újabb gyógyszeremelés, a múltkori rossz tapasztalatok ellenére. Azt mondta, próbáljam valahogy kibekkelni, muszáj változtatni. A nyár utolsó két hete volt, sulikezdés előtt. Másnapra elment a hangom, egy hétig a túlélésért küzdöttem, szó szerint. Nem tudtam aludni, folyton vert a víz, remegett mindenem mint aki egy liter kávéval küldött volna le egy levél Xanaxot. Ezerrel pörgött a szervezetem, amitől a nap végére annyira elfáradtam, hogy bedőltem az ágyba. Hogy aztán egész éjjel nyitott szemmel feküdjek...
Mivel még egy hét után sem volt semmi hangom, vészesen közeledett az évkezdés (nyelvtanárként nehéz lett volna megugrani a dolgot hang nélkül :D ) és egyre rosszabbul lettem, elmentem a kórházba a gégészetre és egy PM ultrahangra is. Felejthetetlen tapasztalatokat gyűjtöttem a gégetükrözésről :D, valamint láthattam egy UH-s dokit lesápadni :D
Azonnal letiltottak mindenfajta mozgásról, ágynyugalom, többszörös vírusfertőzés. A gyógyszeremelés miatt felpörgött pajzsmirigy felpörgette az immunrendszeremet, ami minden korábbi bennem lappangó vírust (azt is, amin már átestem) elkezdett üldözni, egy két lábon járó góc lettem hirtelen. Ahogy kell, aznap ki is csúcsosodott a dolog, belázasodtam és két napig nem bírtam lábra állni. Egyeztettem az edzőmmel, aki azonnal leállította az edzéseimet minimum két hétre és a kontrolltól tette függővé hogy mikor kezdünk újra. Azt nagyvonalúan elhallgattam előle hogy a doki legalább négy hetet mondott...(Melus hülye, ne legyetek olyan mint Melus). Összehasonlításképp: amikor abbahagytam az edzéseimet, 65 bmp volt a leütésem a futások kezdésekor. Ez ekkor 95-re módosult (ennyi lett a nyugalmi pulzusom!)
Az első hetet különösebb nehézségek nélkül betartottam, tényleg szarul voltam. Aztán lassan visszatért a hangom, kezdtem magam jobban érezni, a második hét végén kimentem kicsit kocogni az erdőbe. Semmi komoly, de jól esett nagyon. Közben volt pár izgalmasabb nap, amikor is az állandó fejfájásom miatt kiírtak koponya MRI-re és újra agyrákot kezdtem vizionálni magamnak...(Nincs ;) )
A harmadik hétre nagyon laza edzéseket kaptam, majd három nap után rám írt Olivér hogy ez mi a szar? (nyilván ennél sokkal finomabban fogalmazott :D, de a lényeg az volt hogy ha még beteg vagyok, húzzak vissza pihenni). De nem akartam leállni, annyira nagyon szeretnék már legálisan is visszamenni terepre futni, hogy túl akarok lenni ezen az edzéscikluson (utána kezdhetem a terepet).
Úgyhogy csináltam az edzéseket tovább.
Az utóbbi két hétben aztán ijesztő rosszullétek kezdődtek, váratlanul leesik a vércukrom, a legváratlanabb helyzetekben leszek hirtelen rosszul, futástól függetlenül is. Itt tartunk most, mondhatni carból próbálok várat építeni, nyilvánvalóan egyre kevesebb sikerrel...
Úgyhogy csináltam az edzéseket tovább.
Az utóbbi két hétben aztán ijesztő rosszullétek kezdődtek, váratlanul leesik a vércukrom, a legváratlanabb helyzetekben leszek hirtelen rosszul, futástól függetlenül is. Itt tartunk most, mondhatni carból próbálok várat építeni, nyilvánvalóan egyre kevesebb sikerrel...
Nem érdekel az idő, a táv. Az érdekel, hogy egyre messzebb kerülök magamtól, attól a személytől, aki lenni szeretnék. Borzasztó persze látni, hogy 1-1,5 perccel lassabb kilométereket futok, de ez majd alakul újra. Fura kettősség van bennem, látva a körülöttem lévőket, akiket talán én indítottam el a futópályán vagy miattam kezdtek el edzeni. Most már előttem futnak, miattam kanyarodnak vissza a hegyről, rám várnak...Nagyon jó érzés követni a fejlődésüket, látni, ahogy szárnyalnak, de rettenetes arra gondolni, hogy már a tüdőmet kiköpve, négykézláb sem tudok felmászni arra a piedesztálra, amit ők állítottak nekem.
Valami érthetetlen okból felnéznek rám, én pedig nem tudok jelenleg mást mint az edzőpark sarkából drukkolva figyelni őket, ahogy erősödnek. Közben pedig minden erőmet megfeszítve ügyelni arra, hogy ne üljön ki az arcomra, hogy közben darabokra törik a szívem...Nem tudok már motiváció lenni számukra. Magamnak sem vagyok az.
Mikor rám írnak a kedvenc futótársaim, hogy "Megyünk a Kis-Szénásra, gyere!", könnyezve pötyögöm vissza, hogy "Bocs, nem érek rá"...és tudom, hogy még párszor hívnak, aztán végleg nem...
Nagyon nehéz nem kiakadni a sok okos tanácson sem..."Biztos nem csinálod jól a diétát", "Ugye tudod hogy a gyógyszer nem megoldás" "Nekem sikerült, tuti hogy te szúrod el valahol" "Minden fejben dől el" "Nem rinyálni kell, hanem csinálni". Persze nagy ívben kéne tenni rá, de egyre nehezebb úgy, hogy már a saját árnyékom is elhagyott. Korábban megráztam magam, megigazítottam a koronám és mentem tovább. Ez most egyre nehezebb, nem nagyon találom a választ arra, hogy miért is?
Egyetlen dolog tart még mozgásban: hogy ne csalódjanak bennem azok, akik belőlem merítenek. Akár a magán-, akár a futóéletben.
Hát, így vagyok most...Kicsit kevesebb kalanddal és motivációval, kevesebb bejegyzéssel. De ismertek, ha meg kell b..ódni, én meg fogok ;) Nevetve! :D Csak adjatok még egy kis időt és tartsatok ki mellettem...
Valami érthetetlen okból felnéznek rám, én pedig nem tudok jelenleg mást mint az edzőpark sarkából drukkolva figyelni őket, ahogy erősödnek. Közben pedig minden erőmet megfeszítve ügyelni arra, hogy ne üljön ki az arcomra, hogy közben darabokra törik a szívem...Nem tudok már motiváció lenni számukra. Magamnak sem vagyok az.
Mikor rám írnak a kedvenc futótársaim, hogy "Megyünk a Kis-Szénásra, gyere!", könnyezve pötyögöm vissza, hogy "Bocs, nem érek rá"...és tudom, hogy még párszor hívnak, aztán végleg nem...
Nagyon nehéz nem kiakadni a sok okos tanácson sem..."Biztos nem csinálod jól a diétát", "Ugye tudod hogy a gyógyszer nem megoldás" "Nekem sikerült, tuti hogy te szúrod el valahol" "Minden fejben dől el" "Nem rinyálni kell, hanem csinálni". Persze nagy ívben kéne tenni rá, de egyre nehezebb úgy, hogy már a saját árnyékom is elhagyott. Korábban megráztam magam, megigazítottam a koronám és mentem tovább. Ez most egyre nehezebb, nem nagyon találom a választ arra, hogy miért is?
Egyetlen dolog tart még mozgásban: hogy ne csalódjanak bennem azok, akik belőlem merítenek. Akár a magán-, akár a futóéletben.
Hát, így vagyok most...Kicsit kevesebb kalanddal és motivációval, kevesebb bejegyzéssel. De ismertek, ha meg kell b..ódni, én meg fogok ;) Nevetve! :D Csak adjatok még egy kis időt és tartsatok ki mellettem...
Én kitartok ;)
VálaszTörlés