Erzberg Adventure Days - Dirtrun 2019

Tavaly ódákat zengtem erről a versenyről, idén sem lesz ez másképp – objektíven.

Az Erzberg Adventure Days egy két hétvégés eseménysorozat, amikor is megnyitják Európa legnagyobb aktív vasércbányáját az érdeklődők előtt, akik különféle hegyi- és/vagy extrémsportokban próbálhatják ki magukat festői környezetben (Nordic Walking, terepfutás, MTB, vertical sprint, siklóernyőzés és akadályfutás).

Nem volt kérdés, hogy idén is ott leszek, sőt, két nagyon kedves barátomat is bevontam a hülyeségembe, így hárman vágtunk neki a hegynek. 

A tavalyihoz képest volt néhány változtatás a szervezésben, többek között az is, hogy a Dirtrun 3 távját idén nem egy, hanem két napon rendezték (szombaton a rövidtáv, vasárnap pedig a 16 és 24 km futott). Első ránézésre ez szimpatikus változtatásnak tűnt, utólag most már azt mondom, hogy valahogy a feeling rovására ment. Vasárnap délutánra már elfogyott a lelkesedés, így picit lapos lett a hangulat.

Szombaton érkezünk az Erzbergre. Mivel a szállásunkat még nem tudjuk elfoglalni, ezért megcélozzuk a versenyhelyszínt. Tavaly buszok szállították a versenyzőket és kísérőket a faluból a bányába, most saját autóval is fel lehet menni a parkolóba, ami nagyjából 10 perc sétára van a fesztiválterülettől. Ezt, és hogy mi hol található a helyszínen, már jó előre tudjuk, a szervezők a verseny közeledtével szinte minden nap részletes e-maileket küldtek térképekkel, fotókkal a tudnivalókról, de helyben is minden érthetően kitáblázva és kiírva. Nincs meglepetés, mosolygós önkéntesek, lelkes spíker, koszos, de boldog beérkező versenyzők a 8 kilométerről, mindenféle szponzori sátor, tiszta mosdók (az utolsó nap végére is így maradtak!), ésatöbbi. A fesztiválterület idén sem nagy, de nincs tömeg, teljesen élvezhető a felfedező sétánk, gyönyörködünk a tájban. Én közben érdeklődőm a rajtszámfelvételről, a másnapit is fel lehet már venni, így visszasétálunk a papírjainkért a kocsihoz és beállunk az asztalhoz. Meglepően gyorsan megy a tavalyihoz képest, most végre mindent egyben, egyszerre adnak ki (chip, póló, térkép a pályáról és a kuponfüzet). Még picit andalgunk a helyszínen, megnézünk néhány akadályt, aztán indulunk a szállásra. Nagyon meleg  van, ez nem túl jó előjel...

A szállásunk ugyanaz mint tavaly, már bevált, most sem csalódunk. Kipakolás után kirándulást tervezünk a környéken, de ahogy egy évvel ezelőtt is, szinte a semmiből beborul, lehűl a levegő és azonnal esni kezd az eső. Még kicsit molyolunk, aztán végül úgy döntünk, hogy leautózunk a közeli Leopoldsteinerseehez. Mire odaérünk, épp csak szemerkél az eső, így kellemes 3,5 km-es átmozgató sétát teszünk a tó a körül kabócazenében, szivárvánnyal, kristálytiszta víz mentén.

A szállásra visszatérve tésztapartyra készülünk - hát, nem gondoltam volna hogy a főzés lesz a legnagyobb kihívás a hétvégén :D Az elektromos főzőlap az istennek nem akarja felforralni a vizet, így nagyjából egy óra várakozás után már minden mindegy hangulatban szóróm a tésztát az éppen gyöngyöző vízbe...hát, nem ez lesz konyhaművészetem csúcsa...azért megesszük...

Vacsora után még összepakoljuk a másnapi holmit a versenyre és lefekszünk aludni (ami nekem meglepő módon most egészen nyugodtra sikerül). A reggel szintén lazán telik, meglepően gyorsan érünk fel a bányába, várakozunk, nézelődünk, megvárjuk az első rajtot (megint bányarobbantással), aztán leadjuk a csomagunk és melegíteni kezdünk.

Első rajt bányarobbantással

Norbi komolyan is veszi, én Majával inkább csak bohóckodom, majd a 97%-os emelkedő bemelegít.

Egy gumiabroncson jutunk megint a rajtzónába, aztán az indulás után rögtön sorban is állunk a Hauly-k előtt (rácson fel a teherautóra, át a törmeléken, majd hálón le),  utána kis hepehupás iszapos részen átfutunk, majd indulás a hosszú Lido alá (nagyon alacsony háló alatt kúszás naggggyon sokáig). Mögöttünk egy lány felakasztja magát a szöges részre, én már szinte a végéről megyek vissza hozzá, egyedül nem tud kiszabadulni. Neki még többször segítünk menet közben.
A Lido után jönnek a munkagépek, néhány meglepő alkatrészen kell átmászni, én nagyon féltem a vállam, így azért nem egyszerű pl. kötélen egy billencsből csúszós függőleges falon kimászni. Az önbizalmamat is eléggé tépázza, hogy segítségre van szükségem, de ez nekem mindig is nehezen ment, biztos ezért (is) vagyok itt.

A munkagépek közül kifutva megyünk neki a Wasserleitungnak, aminek a teteje 97%-os emelkedővé alakul. Nagyon nem agyalunk rajta, Majának csak annyit mondok, hogy ne nézzen fel, csak szépen lassan kaptassunk. Idén nem halok meg a tetejére, de ez inkább annak köszönhető, hogy nincs 35 fok, kellemes, kb. 20 fokban futunk. Innen megyünk homokzsákot cipelni, aztán a verseny egyik legviccesebb része jön, a kis szigetekről ugrálás a vízben. Mondanom sem kell, kevés sikerrel. Magam sem értem, pedig tavaly egészen jól ment, most az elsőnél esek akkorát, hogy hanyatt csapódok a vízbe. Az ugrabugra után jön a Gösser-kör, nem lett rövidebb tavalyhoz képest.

A karika után teherautógumi-hegyeket mászunk, aztán függőleges sziklafal kampókon, majd meredek kaptatás egy lánc segítségével. Innen érkezünk a függeszkedős akadályhoz, amit csak azért próbálok meg, mert kíváncsi vagyok hol hol tart a vállam- A kesztyűt betűröm a zsákomba, közben látom hogy jobbról az operatőr felemeli a kameráját. Na, szép, itt nem éghetek be. :D Félútig elhimbálom magam, aztán mikor másodszor kell egy kis szinteltolást megoldani, benyilall a vállam. Kinézek rá és megkérdezem hogy mennyire mély a víz alattam? "Nem tudom, szerintem annyira, hogy ne fájjon ha leesel" válaszolja. Kis HumorHerold. Még próbálok pici lendületet szerezni, de nem ér ennyit az egész, úgyhogy hibátlan seggessel érek földet. A víz kb 15 centis...Ezután ismét pici mászás, majd gumiabroncs felhúzása (megint a visszaengedés volt problémás :D ), szikladarab cipelés, majd a második vicces rész, combközépig érő vörös iszapban cuppogás egészen hosszan. Van küzdés rendesen, de mindenki jókedvű.

Az iszapból feljutunk az előző himbálózós rész tetejére, innen kéne leugrani és bár idén úgy futok neki hogy nem hagyom ki, megint inamba száll a bátorságom a tetején. :( Majd jövőre.
Innen kis futás után megint mászunk, majd az erdő szélén, az ún. fitnessmérföldet tesszük meg (erdő szélén folyamatos lefelé futás), kis beetetés a kezdődő sunyin emelkedő sínes részhez. Pusztulat ez a szakasz, folyamatosan, de alig észrevehetően (viszont érezhetően) emelkedik és SOHA nem akar véget érni. Bár nem is nagy baj, mert innét kezdődik lassan az ezer lépcső birodalma, jó sokáig erdőben haladunk. Kezdem érezni, hogy nincs bennem erő, a mászások és a technikás részek még egészen jól mennek, de futni nem tudok. Eddigre már a több mint 900 m szint van a lábunkban és alig 10 km-nél tartunk. Az erdőben gyakorlatilag folyamatosan felfelé megyünk, egyre rosszabbul érzem magam, egyszer ki is szakad egy cifra káromkodás belőlem a sokadik négykézlábas mászás előtt. Majdnem sírva fakadok, pedig nem szokásom, valami nem kerek ezen a napon, de nem jövök rá, hogy mi. Egyszerűen nem tudom emelni a lábaim, lüktet a térdem (duplájára dagadt és tiszta vérömleny) és valamiért a derekam, hátam is borzasztóan fáj. Szédülök, úgy érzem hogy mindjárt el fogok aludni.

Agyalok hogy mi lehet a gond, próbálok ISO-t és vizet szuszakolni magamba (mert enni nem tudok egész verseny alatt, egy müzliszelet és egy fél gyümölcspép fogyott), hogy legalább talpon maradjak.
Nagyon sajnálom Maját, neki simán menne a futás, a lépcsőkön is nagyon gyors, utálok kolonc lenni. Közben persze be is vagyok tojva, mert érzem hogy valami nagyon nem jó, de őt sem akarom megijeszteni, úgyhogy nagyjából 14 km-től csak szorítom a fogaim, de nem nagyon szólalok meg.
Maja is elcsendesedik, nagyon lassan fogynak a kilométerek, cserébe a szint szorgalmasan gyarapodik. A pályának ez a része szinte ugyanaz mint tavaly, derítőbe be, majd kimászás, tűzlétrán toronyba fel és az ezer lépcső 3 etapban. Az utolsón már nagyon küzdök, 50 lépcsőnként megállok, körbenézek és "legalább a hegyek szépek" felkiáltással biztatom magam. Itt fenn már elég barátságtalan az idő, lassan felhőbe burkolózik a hegy, fúj a szél és esik az eső. Kicsit félek, hogy lefújják a versenyt és hiába küzdöttünk idáig. Fentről csoda a kilátás, az önkéntes fiú biztatón mondja, hogy "Höher wird's nicht mehr" (már nem lesz magasabb), aztán elkezdünk lefelé ereszkedni. 1241 m szintet jöttünk idáig, nagyjából 18 km alatt.
Nagyon várom a lefelét, lehet majd futni, de lukra futottunk, szinte végig merőlegesen a hegyoldalban, guruló, instabil törmeléken vezet a pálya. Egy lépést sem tudok futni, nagyon szégyenlem, de nem megy, többször előre küldöm Maját, de nem mozdul mellőlem. Gyakorlatilag a végéig így sétálunk. Még egy hosszú, végeláthatatlan alagút, egy vasúti kocsi tele gumikkal, kis csöveken átbújás, kötélmászás a fesztiválterületen, aztán a várva várt csúszda. Előttem egy srác fenéken próbál lecsúszni, de nagyon lassan halad, így sajnos van időm gondolkozni. Az önkéntes fiú - aki tűzoltófecskendővel locsolja a csúszdát - nevetve mondja, hogy szerinte fejjel előre cool, én azért annyira nem vagyok erről meggyőződve. Utolsó kapaszkodóként megkérdezem hogy nem gond-e a zsákom csatja elöl, hátha...de csak rázza a fejét és mutogat, hogy hajrá. Úgyhogy hasra vágom magam, becsukom a szemem és már csak azt hallom hogy a srác kiabálva drukkol a hátam mögött. Jó volt! :)

Innen még teszünk egy kis kört egy erdős részen, aztán befutó.
Nyakunkba akasztják az érmeket, amiért aztán nekem még egy kört kell mennem, mert 8 km-est kaptam, majd felvesszük a befutócsomagot és indulunk zuhanyozni. Norbi már rég beért, abszolút 28. helyen.

Kis szubjektív a végére: Tavaly, bár nagyon fáradtan, hatalmas örömmel értem be, nagyon tetszett az egész nap, minden pillanatát élveztem, rengeteg élményt gyűjtöttem. Idén borzalmas volt nagyjából 8-10 km  után. Mint utóbb kiderült, valami gyomorrontást sikerült lábon kihordani, pár napig nagyon rosszul voltam, az ágyból alig bírtam kiszállni, lázas voltam. Valószínűleg ezért nem ment a futás. Borzasztóan csalódott voltam/vagyok, nagyon megszenvedtem ezért az éremért.
A verseny és a helyszín egyébként továbbra is egy csoda, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valódi hegyek között, valódi emelkedőkön és lejtőkön szeretné kipróbálni magát.
Jövőre természetesen megint ott leszünk (ezt a verseny után azért nem így láttam :D )

2018

2018 számokban:

A minap eszembe jutott, hogy tavaly szerettem volna megfutni 2017 km-t, ami nem sikerült, sőt, szinte egyáltalán nem futottam. Érzésre idén is keveset, de érdekelt, hogy mégis mennyi az annyi, így felütöttem a Polarflowt és meglepetésemre 2000 km felettit teljesítettem az órám szerint. Az utóbbi hónapokban teszteltem egy Garmin-t is, amiben szintén 200-250 km van, így bár tényleg nem gondoltam, egész pofás kis futóévet zárok. A fenti kilométerek alatt megközelítőleg 15000 m szintet másztam meg, ami tekintve hogy 90%-ban sík aszfalton edzek és futok, annyira nem is rossz.

A futást pont 3 éve kezdtem, felívelő futókarriert nem tudok felmutatni azóta sem. :) Volt, hogy jobban ment, de inkább nem. Sokáig kerestem a futásban a flow-t, amiről annyian beszélnek, talán másfél év és sok km is eltelt, mire elkezdtem elengedni az időeredményeket és a távokat és jöttek az örömfutások. 

Az idei évem futás terén is sok változást hozott. Februárban elkezdtem edzeni a néhai Fuss Te Is, ma már Plandurance Akadémiával, Lőrincz Olivér és Moós Gergő irányítása alatt, pulzuskontrollal. A hosszú kihagyás után hamar jöttek az eredmények, viszonylag gyorsan idomult a pulzusom, tavasz végére 145-147-es bmp-vel 5.30-6.00-ás km-eket futottam (tudom, ez általánosságban nem túl nagy eredmény, de nekem hatalmas ugrás volt). Két edzésciklus után futottam egy2 óra körüli félmaratont nem túl optimális körülmények között (hajnali kelés, nyári kánikula), így optimistán belefogtunk egy gyorsító edzésbe, aminek sajnos a betegségem súlyosbodása miatt már nem jutottam a végére. 

Az év utolsó negyede katasztrófa volt (eredményes) futás szempontjából. Egyelőre a pulzusom sem idomodik a gyógyszerállítások óta, az edzéseimet sem tudom kellő rendszerességgel csinálni, ráadásul volt egy kisebb műtétem is, így minden a feje tetején áll egyelőre.

2018 futóélményekben:

Az évet januárban a Bakonyban kezdtem Szandrával a Téli Bakony teljesítménytúrán. Fantasztikus volt, ahogy Bakonybélből, az őszből elindulva a Kőris hegyen már a tél volt az úr, majd visszaereszkedve ismét az őszbe érkeztünk.

Februárban futottam egy Balboát szintén kedvesviccesfutós társakkal. Top hangulat, egészen jó idő (hideg voooolt), mászós felfelék, zúzós lefelék, 2019-ben is megyünk.

Márciusban Dömösön futottunk egy kokárdát két STG csapattal, Rám-szakadék, Vadálló kövek, Prédikálószék útvonalon.

Áprilisban Ildivel és a sógorommal futottunk egy nagyon jókedvű, napos Spartan Sprintet Nagykanizsán. Igazi boldogságos Fun Run volt ez, hatalmas nevetésekkel és nagy beszélgetésekkel. Ezt követte egy Gerecse50, a tavalyi gyaloglós év után immár futva.

Májusban bohóckodtunk egy rémeset Cseszneken Ildivel a Pannonhajszán, ő sérülten, én egy hányós vírussal, aztán fájó szívvel de pont emiatt szkippeltem a pápai Military Survival Runt.

Júniusban ismét Ildivel toltunk egy baromi jó hangulatú Spartan Supert Várgesztesen, ismét sok röhögéssel és végre sooook sárral, imádtam!

A július igazán mozgalmas volt, bejött egy schneebergi túra, ahol picit futottam is, majd az év legfantasztikusabb versenye Ausztriában az Erzbergen,  a Rockman/woman Dirt Run. Ebben a hónapban indítottam el a blogot is és futottuk meg első Szénás körünket.

Az augusztus és szeptember viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy családunk bővül egy Gizi vizslával, jövőbeli futótársammal és beborult az addigi kezelésem, aminek okán egy hétig azt hittem, hogy belefogok pusztulni, plusz két hétig nem volt hangom.

Október idén a miskolci Spartan Sprintről és Beastről szólt (de azért az elején futottam egy 54 perces 10 km-t is). Mindkét nap futottam, a beast annyira szétszedett fejben, hogy azóta sem tudtam megírni róla beszámolót...Az első olyan versenyem, ahol féltávnál fel akartam adni. Végül bekúsztam, másnap pedig egy csuda sprintet futottam a barátaimmal, ami kicsit feledtette a szégyenletes előző napot.

Novemberben Szandival egy ködös Tanúhegyek TT-t futottunk, majd decemberben Szabit csábítottam el egy második Szénás körre.

Tartalmas kis év volt ez is, köszönöm mindenkinek, aki velem volt, remélem jövőre veletek ugyanitt ;) 

Tanúhegyek nyomában - 2018. november 24.

Szandra barátnőm hívta fel a figyelmem a "Tanúhegyek nyomában" elnevezésű teljesítménytúrára, ami a Balaton-Felvidék hat hegyét érinti.
Az esemény honlapja nagyon igényes és informatív, a túrázók több táv  (10-15-20 és 40 km) és ennek megfelelő számú (1-2-3-6) tanúhegy megmászása közül választhattak, illetve 40 km-en terepfutó versenyt is indítottak.
Pont kapóra jött, mert bár most kezdtem újra a futóedzéseket, a motivációmat valahol a kanyarban elhagytam. Az ilyen futókirándulásokat viszont nagyon szeretem, úgyhogy gyorsan előneveztünk a 20 km-re, kemény 1800 Ft-ért. Némi fejtörést csak az okozott, hogy ezen a távon két útvonalat is kínáltak, mi végül az A jelű mellett döntöttünk, így a Badacsony, a szigligeti vár és a Szent György hegy várt ránk.

    Vessetek a mókusok elé, én nem vagyok egy nagy Balaton rajongó, és bármennyire meglepő, ez a környék inkább csak a földrajzórákról volt ismert. Soha nem jártam még erre, legfeljebb       átutazóban.

Az előnevezés után nem is nagyon foglalkoztam a részletekkel, sőt, ahogy közeledett a túra időpontja és egyre hidegebb, esősebb lett az időjárás, úgy ment el lassan a kedvem az egésztől. Még előző este is oda-vissza győzködtük egymást Szandrával, hogy miért is lenne jó ötlet otthon maradni. Azért összepakoltam - tőlem szokatlan módon - a cuccaim, kinyomtattam az itinert és a részletes útvonalleírást a honlapról. Aztán szombat reggel negyed nyolckor mégiscsak elindultunk. Másfél órányi autózás után érkeztünk Badacsonytomajban, rövid parkolókeresés után (nagyon sokan voltak :o) már öltöztünk is a kocsi mellett terepfutónak (nem volt meleg). Megkerestük a rajt helyszínéül szolgáló Tatay Sándor Általános Iskolát, ahol viszonylag gyorsan megkaptuk a pecsételő füzetet. Számomra újdonság - bár nyilván csak azért, mert kevés TT-n vettem eddig részt - hogy mindenki egy külön névre szóló QR-kódos matricát kapott a füzetre, ezzel "csippantottunk" az ellenőrző pontokon és ennek a segítségével voltunk követhetők a neten.

A túra:

Fél 10 körül indultunk a rajtból, a terv az volt, hogy amit tudunk, megkocogunk, amúgy pedig jól érezzük  magunkat, minden látványosságot megnézünk és élvezzük a csodaszép tájat. Hát, tulajdonképpen ebből csak az utolsó pont nem sikerült, mert akkora volt a köd, hogy annak örültünk, ha a következő fáig elláttunk. 96%-os a páratartalom, szinte levegőt sem kapunk.

A borús időjárás ellenére jókedvűen vágunk neki az első hegynek. Az itiner szerint az első 2,7 km-en 309 m szintet mindjárt le is küzdünk (ebből a végén 100 m-t 500 m alatt), ami azért valljuk be, erős kezdés. Az útvonalleírásokra  végül egyáltalán nem volt szükség, mert minden irányváltást kiszalagoztak, illetve jól látható nyilakat festettek fel a szervezők, eltévedni még mi sem tudtunk :D


A Badacsony tetején rögtön ott is van az első ellenőrzőpont, kicsi sorbanállás után markolunk a kirakott mazsolából és diákcsemegéből (bár nem hivatalos frissítőpont volt, mégis csomó dolog volt az asztalon), a kilátóba nem megyünk fel, hiszen szinte a tetejét sem látjuk, lassan továbbkocogunk.
Mindketten nemrég vettünk egy-egy Garmin órát, ez volt az első út, ahol a navigációt tesztelhettük, úgyhogy a kacskaringós úton szórakoztatjuk magunkat azzal hogy a csiganyálon haladunk-e vagy sem. Én véletlenül nagyon érzékenyre állítottam a mintavételt (egyelőre fogalmam sincs hogy mit nyomkodok :D), így már akkor zizeg a csuklómon a letérés-figyelmeztetés, ha hátrafordulok, hogy megnézzem Szandrát :D De egyébként jól működik a navi, irányváltások előtt 30-35 perccel zizeg hogy figyeljek és mutatja azt is hogy merre kell letérni, tetszik. Igazi szőkékhez híven azért menet közben párszor sikerül elnyomogatni az órát, úgyhogy néha megállunk, újraindítunk, anyázunk, de aztán helyreáll a rend :D

Balaton by night

Az Egry József kilátóba azért felmegyünk, hogy képet készítsünk a Balatonról. A ködben befelé ugató kutyáról szóló vicc jut eszembe. Semmi nem látszik, de azért lövünk pár képet, ha már itt vagyunk,  Balaton by night felkiáltással.

Bujdosók 464 lépcsőfoka

Sok felfelé után érkezünk a 464 fokból álló Bújdosók lépcsőjéhez, szerencsére itt most lefelé haladunk. Így sem vidám annyira, csúsznak a lépcsőfokok az előző napi esőktől, az aznapi párától, ködtől és a lehullott avartól. Itt ha akarnék sem tudnék futni, bár a szintén teszt alatt lévő Salomon Speedtrak elég határozottan kapaszkodik mindenbe, amibe lehet.

Vár kávézó a szigligeti vár alatt

Nem sokkal ezután befutunk Tördemicre, Szandra ezt a szakaszt (is) futotta az UB-n, úgyhogy itt is sorozatfotózás, majd egy hosszabb, összesen kb 3 km-es aszfaltos kocogás következik Szigliget felé. Teszünk egy kis kitérőt a Wass Albert emlékműhöz és az avasi romhoz, majd megérkezünk a szigligeti vár aljában lévő első, pazar frissítőponthoz, a Vár kávézóhoz. A parasztház udvarán már sok túrázó pihen, eszik, iszik. Vajas, nutellás és zsíros kenyereket kennek az önkéntes lányok, itt ér bennünket az első meglepetés, van gluténmentes kenyér is! Iszunk egy forró bodzalevet és jókedvűen eszegetünk, nagyon jó hangulata van ennek az egésznek az ősz színeivel, zenével, beszélgető emberekkel. Nem könnyű tovább indulni, mi is legalább 20-25 percet elidőzünk itt, utána kezdünk csak a várhódításba.



Macskaköves emelkedőn, majd sok-sok falépcsőn jutunk fel a szigligeti vár - természetesen - legmagasabb pontjára, ahol a következő pecsétet kapjuk. Innen sem sietünk, a pontőrrel kedélyesen elbeszélgetünk, mesél a környéken egész évben szerveződő teljesítménytúrákról, aztán sikerül csinálni képeket, amik nyomokban Balatont is tartalmaznak, körbenézünk még a várromok között (megállapítjuk hogy a gyerekeknek mennyire tetszene), majd tovább indulunk.




Megkerüljük a hegyet, és egy bicikliúton, onnan pedig megint aszfalton folytatjuk az utat az utolsó tanúhegyünk, Szent György hegy felé. A hegy lábánál újabb frissítőpont, itt kapunk fejenként két müzliszeletet. A hegy végig előttünk magasodik, olyan érzés, mintha sosem érnénk oda. Aztán mikor ott vagyunk, akkor meg a szintemelkedés fáj, semmi se jó nekünk :D 1,4 km-en belül 165 m szintkülönbség, de aztán egyszer csak fent vagyunk a Szent György hegy tetején.

Úton a Szent György hegyre

Bazaltorgonák

Innen már tényleg csak lefelé poroszkálunk, megcsodáljuk a bazaltorgonákat több oldalról is, nem sietünk sehova. Örömmel érkezünk a célba, a Kaán Károly kulcsosházba. Itt megkapjuk az oklevelet a teljesítésről és a kitűzőt, mindenkinek egyesével, kézfogással gratulálnak a szervezők. Picit megmelegszünk a kályhánál, aztán a kinti frissítőponton még eszünk egy zsíros kenyeret, mennyei a kínálat, paprikával, paradicsommal, hagymával és teával. Picit beszélgetünk még a többi túrázóval, aztán elindulunk a "buszmegállóba". A 20 km-es távoknak a startja és a célja nem ugyanott van, innét kisbuszok visznek minket vissza az iskolába. Izzadtan nem olyan jó ácsorogni, már azt fontolgatjuk hogy inkább lefutjuk azt a 7,5 km-t, mikor megérkezik a kisbusz és 10 perc halálközeli élmény után (sofőr 80-nal a falvakban, telefonnal a kézben vezet, mikor a falut jelző táblánál átnézek a kilométerórára, mosolyogva annyit mond "majd az iskolánál lassítok") végre újra melegedhetünk a suliban. Újabb kellemes meglepetés, finom meleg gulyás vár minket. Az az igazi, nem a vízzel felöntött fajta. Nagyon jól esik. Lassan összeszedjük magunkat, visszafutunk a kocsihoz (mert nagyon hideg van) és kellemesen elfáradva indulunk haza.

Mindketten elégedetten hagyjuk egy a Balaton-Felvidéket, meg kell mondanom, hogy ennyire jól szervezett és sokat adó teljesítménytúrán még nem voltam. A csekély összegért, amit befizettünk, végig jelölt és csudás pályát, pazar frissítőpontokat, szép kitűzőt és még a barátságtalan időjárás ellenére is maradandó emlékeket kaptunk.Külön szimpatikus, hogy a rendezvény "zöld", azaz nincs műanyagpohár és tányér, a vizet/teát kizárólag saját pohárba, kulacsba töltötték.
A nettó táv 19,6 km 800-900 m közötti szinttel, nem adja magát könnyen, de nekem nagyon tetszett.
Biztos vagyok benne, hogy ide még visszatérünk, ha elég bátrak leszünk, akkor a 40 km-en! :)

Még több kép ITT

Mert a futás nem csak játék és mese...

Régen írtam, talán utoljára arról, hogy eltiltottak a futástól.

Most is csak azért, mert sokan érdeklődtetek, hogy mi van velem?

Az utolsó bejegyzésem óta 1,5 hónap telt el és aktuálisan úgy érzem, nem vagyok még a gödör alján. Unalmas személyes rinya-poszt következik, akit a flow futások érdekelnek, most ugorja. Ígérem, több ilyen nem lesz ;)

A történetem lassan három évvel ezelőtt kezdődött, azóta egy egészen tetemes időt töltöttem el az egészségügy bugyraiban. Először is majdnem fél év kellett ahhoz, hogy egyáltalán elkezdődjön a kezelésem és ne az ívet kapjam folyamatosan, hogy örüljek hogy közel 40 évesen így nézek ki, ilyenkor már mindenki hízik amúgy is, 3 gyerek és munka mellett ne csodálkozzak, hogy stresszes vagyok, nem tudok aludni és fáradt vagyok állandóan. Egy idő után az ember már majdnem elhiszi, hogy az is normális, ha heti négy edzés mellett nem fejlődik, mert nem jó az állóképessége. Évek után sem...Az ember elhiszi, hogy tényleg öregszik és ilyen az élet.
Aztán valahogy mégiscsak sikerült kibulizni a gyógyszert, két hónap múlva gyönyörűen javulni kezdtem, menni kezdett a futás, láttam az eredményeket, egyre többet versenyeztem, élveztem. Kb. 4-5 hónapig tartott az idill, majd hirtelen újra előjöttek a korábbi tünetek, hangulatingadozás, nemalvás, hízás. Újabb kontroll, megerősítette, romlottak az értékeim. Gyógyszeremelés. Ettől olyan rosszul lettem, hogy szinte azonnal felfüggesztettük. Kezdődött az agyalás, hogy hogy legyen, közben telt az idő, a motivációm és a kedvem is egyre szürkült, minden tekintetben. Az év végére eljutottam oda, hogy karácsonykor nem tudtam felkelni az ágyból...

Ez év februárjától Lőrincz Olivér Akadémiájával és edzőivel edzek. Nem jutott jobb eszembe, mint hogy mesterséges kereteket és így külső motivációt szervezek magamnak (értsd: 1. fizetek érte, 2. muszáj elküldenem az elvégzett heti edzéseket). Pulzuskontrollal edzem, ami pajzsmirigybetegként különösen vicces. A gyógyszerbeállítások ugyanis elsősorban a pulzusra hatnak, minden emelés 10-20 ütést emel rajta felfelé. Ennek az újbóli beidomítása nekem 2-3 hónap. Amikor is újra kontroll, ha kell, újra módosítás...Ördögi kör - amit felépítek edzésmunkával, azt szétvágom a betegségem kezelésével. 

Februárban az előírt pulzuson az első egy órás edzésem alatt 7,96 km-re voltam képes. Síkon. Aszfalton. Ez 7.33 perc/km-es tempót jelentett. (csendben megjegyzem, előtte volt már 54 perces 10 km-em és 2 órás terep félmaratonom is). Hervasztó volt, de nagy volt bennem az elhatározás, rettenetesen bíztam Olivérben, úgyhogy mentem, csináltam, esőben, hóban, fagyban, 35 fokban is. Ha kellett, éjjel 11-kor indultam neki. Bár áprilistól nagyon visszadobta a meleg a teljesítményem, június közepén 2 óra körüli félmaratont futottam. Előírt versenypulzuson, könnyedén, úgy, hogy maradt még bennem bőven tartalék. Végre volt sikerélményem, elhittem, hogy képes vagyok fejlődni, érdemes velem foglalkozni. Olivérékkel folytattuk a munkát, cél a SUB2-es félmaraton, titkos álmom az 1.50 megfutása volt. Előírt alacsony pulzuson stabilan futottam 5.30-as ezreket az edzéseken (heti 4), közben elkezdtünk egy spártai felkészítő edzést is hetente egyszer néhány nagyon kedves barátommal. Mivel nyár volt, viszonylag sokat pihentem, töltődtem, valami mégis kezdett újra elromlani. Hamar kifulladtam, pulzusom az egekben, diéta mellett is nőtt a súlyom, az érettségi alatt a sok üléstől annyira vizesedtem, hogy délutánra alig tudtam lábra állni.

Kértem időpontot Budapestre egy neves specialistához, ő volt az utolsó reményem, utáltam már az egészet. Közben az edzéseim felét is lemondtam, egyre nehezebben vettem rá magam hogy elinduljak, visszamentem hát a dombok közé, kocogtam, sétáltam, üldögéltem a kedvenc hidamon céltalanul...hogy picit helyrebillenjen az egyensúly. De nem javult semmi. Volt hogy hívtam a barátnőimet egy futás alkalmával, hogy most rugdossanak virtuálisan seggbe, különben feladom az egészet. Volt hogy sírva ültem egy fa tövében vagy hánytam az út szélén...
Augusztus közepén konzultáltam a doktornővel, kiderült hogy van még plusz egy csomag is a batyumban: inzulinrezisztencia. Ráadásul az értékeim rosszabbak lettek mint 2,5 évvel ezelőtt, mikor elindultunk. Újabb gyógyszeremelés, a múltkori rossz tapasztalatok ellenére. Azt mondta, próbáljam valahogy kibekkelni, muszáj változtatni. A nyár utolsó két hete volt, sulikezdés előtt. Másnapra elment a hangom, egy hétig a túlélésért küzdöttem, szó szerint. Nem tudtam aludni, folyton vert a víz, remegett mindenem mint aki egy liter kávéval küldött volna le egy levél Xanaxot. Ezerrel pörgött a szervezetem, amitől a nap végére annyira elfáradtam, hogy bedőltem az ágyba. Hogy aztán egész éjjel nyitott szemmel feküdjek...
Mivel még egy hét után sem volt semmi hangom, vészesen közeledett az évkezdés (nyelvtanárként nehéz lett volna megugrani a dolgot hang nélkül :D ) és egyre rosszabbul lettem, elmentem a kórházba a gégészetre és egy PM ultrahangra is. Felejthetetlen tapasztalatokat gyűjtöttem a gégetükrözésről :D, valamint láthattam egy UH-s dokit lesápadni :D
Azonnal letiltottak mindenfajta mozgásról, ágynyugalom, többszörös vírusfertőzés. A gyógyszeremelés miatt felpörgött pajzsmirigy felpörgette az immunrendszeremet, ami minden korábbi bennem lappangó vírust (azt is, amin már átestem) elkezdett üldözni, egy két lábon járó góc lettem hirtelen. Ahogy kell, aznap ki is csúcsosodott a dolog, belázasodtam és két napig nem bírtam lábra állni. Egyeztettem az edzőmmel, aki azonnal leállította az edzéseimet minimum két hétre és a kontrolltól tette függővé hogy mikor kezdünk újra. Azt nagyvonalúan elhallgattam előle hogy a doki legalább négy hetet mondott...(Melus hülye, ne legyetek olyan mint Melus). Összehasonlításképp: amikor abbahagytam az edzéseimet, 65 bmp volt a leütésem a futások kezdésekor. Ez ekkor 95-re módosult (ennyi lett a nyugalmi pulzusom!)

Az első hetet különösebb nehézségek nélkül betartottam, tényleg szarul voltam. Aztán lassan visszatért a hangom, kezdtem magam jobban érezni, a második hét végén kimentem kicsit kocogni az erdőbe. Semmi komoly, de jól esett nagyon. Közben volt pár izgalmasabb nap, amikor is az állandó fejfájásom miatt kiírtak koponya MRI-re és újra agyrákot kezdtem vizionálni magamnak...(Nincs ;) )

A harmadik hétre nagyon laza edzéseket kaptam, majd három nap után rám írt Olivér hogy ez mi a szar? (nyilván ennél sokkal finomabban fogalmazott :D, de a lényeg az volt hogy ha még beteg vagyok, húzzak vissza pihenni). De nem akartam leállni, annyira nagyon szeretnék már legálisan is visszamenni terepre futni, hogy túl akarok lenni ezen az edzéscikluson (utána kezdhetem a terepet).
Úgyhogy csináltam az edzéseket tovább.
Az utóbbi két hétben aztán ijesztő rosszullétek kezdődtek, váratlanul leesik a vércukrom, a legváratlanabb helyzetekben leszek hirtelen rosszul, futástól függetlenül is. Itt tartunk most, mondhatni carból próbálok várat építeni, nyilvánvalóan egyre kevesebb sikerrel...

Nem érdekel az idő, a táv. Az érdekel, hogy egyre messzebb kerülök magamtól, attól a személytől, aki lenni szeretnék. Borzasztó persze látni, hogy 1-1,5 perccel lassabb kilométereket futok, de ez majd alakul újra. Fura kettősség van bennem, látva a körülöttem lévőket, akiket talán én indítottam el a futópályán vagy miattam kezdtek el edzeni. Most már előttem futnak, miattam kanyarodnak vissza a hegyről, rám várnak...Nagyon jó érzés követni a fejlődésüket, látni, ahogy szárnyalnak, de rettenetes arra gondolni, hogy már a tüdőmet kiköpve, négykézláb sem tudok felmászni arra a piedesztálra, amit ők állítottak nekem.
Valami érthetetlen okból felnéznek rám, én pedig nem tudok jelenleg mást mint az  edzőpark sarkából drukkolva figyelni őket, ahogy erősödnek. Közben pedig minden erőmet megfeszítve ügyelni arra, hogy ne üljön ki az arcomra, hogy közben darabokra törik a szívem...Nem tudok már motiváció lenni számukra. Magamnak sem vagyok az.
Mikor rám írnak a kedvenc futótársaim, hogy "Megyünk a Kis-Szénásra, gyere!", könnyezve pötyögöm vissza, hogy "Bocs, nem érek rá"...és tudom, hogy még párszor hívnak, aztán végleg nem...

Nagyon nehéz nem kiakadni a sok okos tanácson sem..."Biztos nem csinálod jól a diétát", "Ugye tudod hogy a gyógyszer nem megoldás" "Nekem sikerült, tuti hogy te szúrod el valahol" "Minden fejben dől el" "Nem rinyálni kell, hanem csinálni". Persze nagy ívben kéne tenni rá, de egyre nehezebb úgy, hogy már a saját árnyékom is elhagyott. Korábban megráztam magam, megigazítottam a koronám és mentem tovább. Ez most egyre nehezebb, nem nagyon találom a választ arra, hogy miért is?
Egyetlen dolog tart még mozgásban: hogy ne csalódjanak bennem azok, akik belőlem merítenek. Akár a magán-, akár a futóéletben.

Hát, így vagyok most...Kicsit kevesebb kalanddal és motivációval, kevesebb bejegyzéssel. De ismertek, ha meg kell b..ódni, én meg fogok ;) Nevetve! :D Csak adjatok még egy kis időt és tartsatok ki mellettem...

Erzberg Rock@man Dirt Run avagy egy mocskosan jó futás

Az erzbergi Rock@man Dirt Runra tavaly nyáron figyeltem fel, majd idén májusban neveztem is. A bányáról, ahol helyt kap a verseny és a környékről külön posztot írok, mert abszolút megérdemli, hihetetlen hely!

2017-ben két távon - 8 és 16 km-en - indult el a versenysorozat, idén rátettek egy lapáttal és meghirdették az Xtreme 24 km-es etapot is. Nyilván nem apróztam el és hirtelen felindulásból erre neveztem ("ha már ennyit utazunk érte, hozzuk el a legtöbbet belőle" címszóval).

A nevezés és fizetés online felületen zökkenőmentesen zajlott, a nevezési díjak OCR kategóriában nem túl elrugaszkodottak (az első nevezési időszakban távonként 62/67/72 Euro), cserébe a következőket kapják a résztvevők: 

Rajtcsomag
Fotó: privát

- ingyenes parkolási lehetőség (füves területen, végig kitáblázva, könnyen megtaláltuk, flottul zajlott a parkoltatás), 
- ingyenes busztranszfer fel és le a bányába a parkoló és a fesztiválterület között, 
- ingyenes csomagmegőrző, 
- menő és kiváló minőségű trikó (én abban csúsztam-másztam végig a távot, kétszer már pörgött a mosógépben és olyan mint új korában), 


- több frissítőpont az útvonalon (hideg (!) víz, iso, banán, alma), nagyon jófej önkéntesekkel
-  nagyon igényes befutóérem, 
- befutócsomag (csoki, banán, alma, energiaital), 
- Goodie Paket 50 Euro értékben (ez sajnos nem tudom hogy mit tartalmaz, mert elfelejtettem átvenni :( ), 
- nagy adag tészta a befutó után (lehetett választani zöldséges és húsos között), 

 - kuponfüzet mindenféle kedvezményekkel, akciókkal (ami az osztrákoknak valóban nagyon hasznos), szóval, bőségesen megéri a nevezési díj már ebből a szempontból is.

A bányaterületre nem lehet csak úgy ad hoc bemenni, gyalog pláne, így a parkolóból folyamatosan ingázó buszok szállították a versenyzőket és a látogatókat a fesztiválterületre. Hatalmas pluszpont a szervezőknek, hogy a látogatókat a versenyterület négy pontjára is fel-és levitték folyamatosan buszokkal, így ők is részesei lehettek testközelből az élménynek. (a parkoló-fesztiválterület közötti plusz versenyterületen buszozásért a látogatóknak 5 Eurot kellett fizetni)

A fesztiválterületen a szokásos info, regisztrációs, evős-ivós, shopos sátrakon kívül a rendőrségnek és a honvédségnek voltak toborzó sátrai, ők biztosították a versenyt, az akadályoknál katonák felügyeltek és segítettek. Ezen kívül - és ennek a befutó után volt igazán jelentősége - két hatalmas melegvizes zuhanyzósátrat is biztosított a katonaság.

Én 10.30-kor rajtoltam, valamikor 9-fél 10 között értünk fel a fesztiválterületre. Ugyan korábban már megcsodáltuk a tájat, de itt újra elámultunk, elmondhatatlanul szép a környék és maga a bánya is. A rajtcsomag kiadása döcögősen ment, szerintem túlbonyolították kicsit (külön ellenőrizték a szükséges papírokat, ha itt minden rendben volt, akkor írtak egy kis névjegykártyát, amivel mehettünk tovább a startszám kiadáshoz, ha az is pipa, újabb két lépéssel balra adták a pólót, majd még egy kanyar és a chipet). Itt kellett egy keveset sorban állni, de mivel jó előre felhívták a figyelmet, hogy jöjjünk legalább fél órával a rajt előtt, majd a speaker is kérte a versenyzőket, hogy a korai rajtolókat engedjék előre, nem volt ebből gond.

A rajtzóna nem túl nagy, bár nem is volt rá szükség, hiszen 10 perces blokkonként 50 embert engedtek el. Ami nekem kicsit fura volt, hogy bár volt speaker, aki állandóan járkált a résztvevők és a közönség között (sőt, egy freestyle rapper is, aki random meginterjúvolt versenyzőket és az alapján rappelt az indulásig - hatalmas volt) valamint két lányzó a színpadon minden blokk előtt bemelegítést tartott, erre nem nagyon figyeltek az emberek, nem volt igazi "menjünk már hangulat", egyszer csak elindultunk a zónába egy traktorgumin át, majd 10-től visszaszámlálás és go. 

Elindult az elit rajt
Fotó: privát

Minden táv elit rajtjának indulását egy bányarobbantás jelezte, elmondhatatlan, amikor a talpad alatt remeg a föld, a robbantás moraja pedig végighalad az egész bányán. Már a pályán voltam, amikor a 8 és 16 km-en indították az eliteket, és azon túl, hogy picit ledermed az ember, hirtelen az Éhezők viadala c. film ugrott be...

Fotó: privát

A 10.30-as rajtban rajtam kívül csak két lány van, a 24 km-en a 215 indulóból mindössze 38 nő. Érezni is az elismerést, nem csak a rajtban, de végig a pályán. Láthatóan időért futó pasik tapsolnak, gratulálnak, drukkolnak menet közben, a befutónál is hatalmas taps fogad minden hosszú távról beérkező nőt. Ez óriási löketet ad mindig, bár azt kell mondanom, hogy összességében ez jellemezte a verseny hangulatát: drukkolás, biztatás, odafigyelés, nevetés, összetartás. (Nekem néha már sok volt a közvetlenség, pláne a vége felé, amikor már minden létező testnyíláson próbáltam levegőt venni, a sporttársak pedig kedélyesen csacsogni szerettek volna. Rá kellett jönnöm hogy ilyen extrém körülmények között nehezen értem az osztrák németet. :D)

Lido
Fotó: erzbergsport.at

Már induláskor érzem a 30 fokot a tarkómon, nem lesz ez kellemes futás ebben a hőségben. Az érzés csak fokozódik a 90 m hosszú szögesdrót (Lido) alatt. Alig megyünk 5-600 métert, már lüktet az agyam.  Néhány régi bányagépen, markolókanálon, csövön átjutva egy betonbunker tetejére kell felmászni, majd kőtörmeléken még egy picit fel, végül a másik oldalon köteleken le. A csomózott kötelet választom - hiba volt - lecsúszik a lábam a csomóról, a kezem kicsúszik a kesztyűből és kb. 4 m magasból esem le. Itt még nem érzem, hogy baj lenne, picit később kezd dagadni és lüktetni a bal kezem középső ujjam. 

Wasserleitung
Fotó: privát

De egyelőre visz az adrenalin, időm sincs nagyon gondolkodni, mert megyünk neki a hírhedt "Wasserleitung"-nak (vízvezeték), ami egy 130 m hosszú 97%-os emelkedő. A tetejéről zene, dobolás, kolompolás, kerepelés, hangos szurkolás hallatszik, minden felérkezőt nagy taps fogad, hihetetlen érzés. Mintha egy skyrun versenyen lenne az ember. Menet közben többször megállok, az orromról csöpög a víz, a vége felé már kézen támaszkodva haladunk. A tetejére érve le kell ülnöm, a pulzusom valahol 200 körül,  majdnem sikerül viszontlátni a reggelit. Picit pihegek, aztán kocogva elindulok a következő akadályhoz: Moonwalk, azaz homokzsákcipelés dimben-dombon, vizesárkokban. A zsák nem nehéz, kezd visszatérni a jókedv, a következő állomáshoz érve már levegőt is kapok újra. Egy nagy vizes területet közelítünk, vörös, sűrű, iszapos, cipőmarasztaló dzsuvában. Itt jövök rá igazából, hogy miért is hívják "dirt" run-nak ezt a versenyt. :D Vicces, ahogy az emberek az elején megpróbálnak átfutni rajta (hiszen csak a víz látszik), aztán az első lépések után egy lassított tömegburleszkre hasonlítunk inkább, beragadt lábak, cipők, küzdés a hasraesés ellen, majd végül feladó arcok, ha meg kell b...ni, akkor meg kell. És nevetve térdelünk, hasalunk el a sűrű iszapban :D

Hipp-hopp a sárgáról a kékre
Fotó: privát

A következő lépésben összekötözött műanyag szigeteken kell átegyensúlyozni, majd meg is érkezünk az első frissítőponthoz. Innen indul a Gösseres rekesz cipelés (férfiaknak tele sörrel, nőknek félig), jó 1,2 km-en át egy vakítóan türkiz színű tó körül. A fiúk itt is elismerően méregetik a lányokat, viccelődnek, hogy most kell feleséget választani, nem mindennap látni csajokat így futni sörösrekeszekkel. :D Én meg csak hápogva csodálom a tavat és a tájat magam körül, na, ez az, amit az időért rohanók többsége kihagy. Sajnálhatják!

Ezt a gyönyörű tavat futottuk/sétáltuk körbe a rekeszekkel
Fotó: privát

Ezután indulunk a Hauly-kerékgumitenger felé. A Hauly az a dömper, ami szállítja a rezet a bányában, néhány adat róla: 55 tonna önsúlyú, 60 l benzint fogyaszt óránként, a kerekének átmérője 2,6 m. Nos, ilyeneken mászunk össze-vissza, át, keresztül, fel-le, majd következik egy kis sziklamászás egy kb. 4 m magas függőleges sziklafalon mindenféle segítség nélkül. 

Dömpergumikon keresztül és át
Fotó: privát

A gumik után egy 4 m magas függőleges sziklafal, épp onnét
bukkanok fel a képen
Fotó: privát

Hangover
Fotó: www.karlbeck.at

A karok megmozgatása után egy 6 m hosszú vízszintes rudazaton - Hangover - kell lógva átegyensúlyozni. Fogalmam sincs mekkora a víz alatta (később láttam csak hogy bokáig ért), de amúgy sem opció a leesés, szépen átlengek a másik oldalra, a végén kezd csak el nagyon fájni a megsérült ujjam. Ide hamarosan visszatérünk.

Fotó: erzbergsport.at

Pici futás egy sziklaperemen, majd jön az ígéretes nevű Asia Spa Dirt Slide. Ez egy 40 m hosszú csúszda, amit biológiailag lebomló, mindenmentes habbal és tűzoltófecskendővel tesznek még síkosabbá :D Igazi játszótér felnőtteknek. 

Az ún. medencébe futunk, ami ismét tele van a már ismert cuppogós vörösiszappal, a neve is sokat mond: Schlapfenfriedhof, azaz papucstemető, bizony itt sok cipő maradt a sárban. :D Innen felmászunk a Hangover tetejére, ahonnét leugorva 2,5 m vízbe érkezünk.

Zsupsz!
Fotó: privát

Futás a peremen, csodálatos
Fotó: privát

Újabb rövid futás után mászunk meredeken felfelé, hogy körülbelül ugyanonnan, ahonnan indultunk, láncon traktorgumikat húzhassunk fel egy szakadékból. Jellemző, hogy nekem a visszaeresztéssel van gondom, annyira tapad a gumi a talajhoz, hogy sehogy sem akar visszacsúszni a kiindulási helyzetébe :D
Ezután egy szikladarabbal kocogunk egy kisebb kört, jön egy kis lajhármászás szintén víz felett, majd bevesszük magunkat az erdőbe. Végre egy kis árnyas hely, valahogy a frissítésem is a helyére kerül, egészen jó tempóban (5.30 körül) haladok sokáig. Aztán egyszer csak egy hosszú egyenesben lefelé feltűnik, hogy régen volt már jelzés, elbizonytalanodom, picit megállok, hátha jön valaki. Pár perc elteltével sem történik semmi, hangokat sem hallok, úgyhogy megindulok visszafelé, kb. 200 m múlva már jönnek szemben. Ezek szerint jó volt az irány, elvesztegettem legalább 5 percet, de mindegy is, lesz ez még rosszabb is :D

A kellemes lefelé futás után megkezdődik ugyanis egy végeláthatatlanul hosszú, alattomosan sunyi, kanyargós emelkedő, síneken. Nagyjából 3km-t megyünk így, felváltva sétálok és kocogok, de amennyire az előbb jól ment a futás, úgy kezdek szétesni ezen a szakaszon. Teljesen egyedül vagyok, 13-15 km között azt érzem, hogy ennek sosem lesz vége, ráadásul még legalább 10 km van vissza és én már most megborulok. Próbálok a tájra koncentrálni, néha felbukkan egy viadukt, amin áthaladunk, szép tényleg, de most kevés. Ráadásul egy idő után sorra előznek meg, mindenki fut felfelé, én meg az életemért küzdök. Vissza kell mennem terepre futni, ez már biztos!

Szerencsére aztán megérkezem a 2. frissítőponthoz, itt elismerősen megdicsérnek a fiúk, kemény vagy, hajrá, ez picit feltölt, mosolyogva indulok tovább. Egy vasúti kocsit megkerülve egy 6-700 m hosszú sötét alagútba futunk be, alig látni valamit és a kinti 30 fok után sokkolóan hat a 8 fokos hőmérséklet bent. De nagyon jól esik, a fejemet is helyrerakja. 

Hell's Gate, töksötét alagút
Fotó: erzbergsport.at

Fotó: erzbergsport.at

Balra látszik picit a hágcsó és a létra, ott másztunk le, ahol
pedig jobbra fent állnak az emberek, ott fel
Fotó: privát

Megérkezünk egy üres derítőhöz. Itt egy hágcsón mászunk le, majd a másik oldalán kéne fel. Az előttem futó fiút a fent álló katonák emelik ki, legalább fél méterrel magasabb nálam, de ugrálva sem éri el a peremet, hogy megkapaszkodjon. Én is tanácstalanul állok lent, próbálok fogást találni mint egy negatív falon, semmi kapaszkodó nincs, nem is értem, hogy ezt hogy gondolták a szervezők. A katonák kapnak ki engem is, röhögünk, mikor mondom, hogy elfelejtettem előre elárulni hogy hány kiló vagyok.

Csapatmunka, kijutás a derítőből
Fotó: erzbergsport.at

Stairway to heaven (or hell?)
Fotó: erzbergsport.at

Valahol itt térünk rá arra a szakaszra, ami egy plusz kanyar a 24 km-en. Természetesen csak felfelé, belépünk az 1000 lépcső (Stairway to heaven) területére. Annyi könnyítés van a dologban, hogy nem egyszerre kell megtenni az összes lépcsőfokot, hanem két rövidebb és egy lényegesen hosszabb szakaszon. De ezer lépcső akkor is ezer lépcső. Már a megközelítése sem egyszerű, egy újabb függőleges sziklafalon mászunk fel, bár itt van néhány betonvas kampó segítségnek. Az első két rövidebb szakasz között az erdőben haladunk, igazi terepfutó élmény, single track, köves, fatörzses, odafigyelős szakasz. Aztán egyszer csak eltűnik az előttem futó, meglepődve látom, hogy felfelé. Egy tűzlétrán kell felmászni egy kb. 20 m magas épület tetejére, végig mantrázom, hogy "nenézzlenenézzle". A lábremegős mászás után következett a stairway to heaven leghosszabb szakasza. Négykézláb kezdünk mászni, aztán később, mikor már megbarátkozunk a meredekségével, felegyenesedik mindenki, könnyebb így. Nem egyformák a lépcsőfokok, küzd mindenki. Meglepően jól megy nekem ez a szakasz. Nem mondom, hogy hasítottam felfelé, meg is állok többször szusszanni, de mire felérünk az Erzberg tetejére, mindenkit megelőzök, akivel egyszerre kezdtem bele a csúcstámadásba.

Így kezdődött a csúcstámadás, függőleges falon fel
Fotó: erzbergsport.at

A tetőn frissítőpont, nem sietek, körbecsodálom a panorámát, próbálom összerakni, hogy honnan jöttünk és hova megyünk, merre van a pálya többi része. Kényelmesen eszem-iszom, abban a (téves) tudatban, hogy a szint nagy részét már megtettem.

Kicsi lefelé kocogás után ismét egy hosszú alagútba jutunk, ez különféle neonszínekre van világítva, néha vonatfütty és zakatolás hallatszik. A végén Y-ban ágazik a járat, nekünk balra kell futni, a jobb oldalon pedig szemben áll kivilágítva egy mozdony (fotót lásd fentebb). Nagyon rossz a hűs alagútból megint a lüktető 30 fokba kifutni, picit frissít csak fel egy kis tavacska átszelése. Valahol itt egy romos, sötét épületbe vezet az utunk, ami halomban van autógumikkal. A félhomályban nem nagyon látom, hogy hova lépek, szerencsésen be is szorulok két sor gumi közé. Fájdalmasan szorítja a bokámat, elvesztem az egyensúlyom, lehuppanok. Próbálom kihúzni a lábam, elsőre reménytelennek tűnik, aztán valahogy nagy nehezen kiráncigálom.

Innen egy viszonylag hosszú futós szakasz következik vissza a fesztiválterület felé. Egyre hangosabb a zene, közeledik a két nagy Hauly, amit már az elején láttunk, 22 km körül jár az órám. Gyorsan megkérdezem a mellettem futóktól (itt már összefutott a 3 táv), hogy ez már a vége? Biztatóan bólintanak, még van egy kis kör a sátrak körül, de már itt a cél. Hogy mennyire nem így volt, az hamarosan kiderült.

Haulyk a fesztiválterületen
Fotó: privát

A dömperek megmászása után egy csövön át be, majd ugyanígy kifutunk a fesztiválsátorból, aztán megkerülve azt a kötélmászáshoz jutunk. Én már előre kiabálom a katonának, hogy nem tudom megcsinálni a törött ujjammal, így jobbra mutat: büntetőkör (nyilván felfelé, bah).

Kötélmászás
Fotó: erzbergsport.at

Nem baj, vidáman futom körbe, hiszen már itt a vége, a gépek mögött balra kanyarodnak az emberek, a cél felé. Én is rongyolnék abba az irányba, de elém áll egy katona és a másik oldalra mutat. WTF?! "Sajnos neked arra." - mondja, hirtelen fel sem fogom, de elindulok meredeken lefelé, távolodva a fesztiválterületről újra vissza a bánya felé. Nem akarom elhinni, ami történik, az órám elcsippantja a 24 km-t is, összevissza jár az agyam, mi van ha a kiskatona elnézte a rajtszámom és rossz irányba terelt? Megállok, megint fülelek, hogy érkezik-e valaki, de semmi. Leülök, leveszem a bal cipőm, a 10.km óta volt benne egy kő, most itt az alkalom kiszedni. Mire végzek, utolér egy fiú, megkérdezem, hogy ő is a 24-es körön van-e, mert szerintem eltévedtem. Elcsigázottan  mosolyog ő is, igen és nem, ezt direkt ilyen genyó módon találták ki. Épp megkönnyebbülnék, mikor hozzáteszi: és amit eddig lefelé jöttünk, azt meg kell másznunk felfelé a célig. Az összes jó édes családtagját felsorolom annak, aki ezt kitalálta, itt elfogy minden lelkesedésem. Inkább csak döcögök mint futok, jön pár fák közötti rudakon átmászós akadály, ráadásul a cél előtti rész még egy utolsó meredek szakasz felfelé. 

A befutókat név szerint bemondják, ahogy áthaladnak a célon, majd nyakba kerül az érem, a kezembe nyomnak valami sárga löttyöt és a befutótáskát, aztán vége... Kisétálok a célterületről, leülök a homokba. Fejben fáradtam el nagyon, lényegesen nehezebb egyedül menni, ráadásul úgy, hogy mivel kicsi volt a mezőny, szinte alig találkoztam valakivel menet közben. De megcsináltam, és mindent összevetve élveztem az egészet, egy pillanatig sem bántam meg, hogy elindultam. Hatalmas élmény volt, igazi határfeszegető teljesítés csodálatos környezetben, majdnem 27 km lett a vége, 900-1000 m szinttel. Ez volt eddigi akadályfutó "pályafutásom" legjobb versenye. Az akadályok kevésbé igényeltek erőt olyan értelemben mint mondjuk egy Spartan, de sokkal jobban szétszedett a pálya mint egy beast. Nagyobb büszkeséggel is tölt el, hogy végigcsináltam.


Ha a szervezést kell elemezni, azt kell mondanom, hogy néhány apróságot leszámítva teljesen rendben volt (bár hozzáteszem, hogy én nem vagyok egy nagyigényű picsogós versenyző). A döcögős rajtszámosztást leszámítva talán az időmérést kellene picit jobban átgondolni. A rajt után a meredek emelkedő tetején volt az egyetlen chipes szőnyeg, majd a befutónál a következő. Így - állítólag - a kötélmászás után a 24 kmről többen nem jobbra futottak tovább a plusz szivatós 2,2 km-es körre, hanem befutottak a 8 és 16 km-es távon érkezőkkel. Gyakorlatilag a táv 80 %-ban nem voltak követhetőek a versenyzők, mindenkinek a saját becsületére volt bízva, hogy valóban a saját távján ment-e végig.
Ami még érdekes volt, hogy nem tudtunk üdítőt vagy vizet venni a kajás sátorban, csak sör és energiaital volt, de ezt tudjuk be annak, hogy a szponzoroknak is meg kell felelni. :)

Hogy kinek ajánlom a Rock@man Dirt run-t? Elsőre azt mondtam volna, hogy mindenkinek! De ha a klasszikus OCR-t várod, akkor nem biztos, hogy ez a te versenyed. Itt nem elsősorban a (kar)izomerődre lesz szükséged, sokkal inkább a terepfutó izmaidra. Ha ősspártai szív dobog a mellkasodban és sisakkal a fejeden születtél, valamint azt vallod, hogy csak akkor vagy igazi hős, ha nem csinálsz büntetőt és segítség nélkül nyomod le a hegyet, akkor szintén ne gyere ide! Itt nem találsz szinte kizárólag olyan akadályokat, amiket csak akkor tudsz megcsinálni, ha már villog a bicepszed/tricepszed. Nem a szerencsén (épp lelök egy nálad gyorsabb) és az időjáráson (sártól csúszik)  fog múlni, hogy képes vagy-e megcsinálni egy akadályt, hanem csak és kizárólag rajtad. Itt nem válthatod ki 30 büntetővel az akadályt, mert nem tudod/akarod megcsinálni vagy félsz tőle. Itt meg kell oldanod, akár alternatív módon is, csak úgy haladhatsz tovább (sajnos persze olyan is volt itt is, aki kikerülte, elfutott mellette). Megpróbálhatod többször, addig míg sikerül (vagy épp nem). Mégsem fogod azt érezni, hogy lenyomnak, hanem pont felemel az érzés, hogy bár nem hitted magadról, mégis megcsináltad vagy épp felbuzog a motiváció és a "csakazértis" érzés, hogy márpedig ez menni fog!
Gyere viszont mindenképp, ha páratlan környezetben szeretnél futni! Nálam többek között ez nyomott nagy súllyal a latba, hogy ez a verseny valami hihetetlen helyen van. Rengetegszer gyengült el a lábam menet közben, mikor körbenéztem, vagy volt gombóc a torkomban. Valami ilyesmi lehet az az érzés, amikor az ember megtapasztalja a természetben hogy ő maga mennyire kicsi és múlandó. Nem véletlen a verseny mottója: "Spüre den Berg!"  Érezd a hegyet!
Gyere akkor is, ha élményfutó vagy, ha nem az időeredmény motivál, hanem jól szeretnéd érezni magad!
Én most futottam először teljesen magamban és a szerencsés rajtoltatásnak köszönhetően (értsd kevés ember fut egyszerre) nagyon ritkán találkoztam versenytársakkal, de azt kell mondjam, hogy soha nem éreztem magam egyedül, egy pillanatig nem féltem. Amikor kellett, mindig volt ott egy biztató mosoly a pontőröktől, egy "Bravo!" a szurkolóktól, egy vállveregetés a mellettem gyorsabban elfutóktól. 

Fotó: privát

Hihetetlen élmény volt, mocskosan, mocskosul jó, jövőre biztosan ott leszek újra! ;)

Képek még jönnek ;)